2016. november 22., kedd

Ennivaló irodalom - "a kasztrol feneke zsírral vastagra..."


Nekem is van két régi, eredeti kiadású szakácskönyvem. Főzni nem lehet ugyan belőle, de olvasgatni érdekes. Az egyik a Szegedi szakácskönyv, szerzője  Panni néni, kiadása 1903.
A másik  szerzője Ujváry Sándor udvartartási konyhafőnök. Évszámot nem találtam benne, eléggé kopott, rongyolt példány, de kiadóját megtaláltam: Radó István Nyomdai Műintézet, Budapest, Hajós utca.
A régi szakácskönyvek nyelvhasználata, a régi mértékegységek, az ételnevek, mind megannyi érdekesség.
Üdv: Alice


Úgy látszik őrizgetünk még néhányan régi szakácskönyveket, amelyeknek a nyelve már-már költészet...néhány receptet akár szabad versnek is felfoghatunk:)


Az újrafordítás témához - Chászár Alice válogatása

Válogatás Verlaine Őszi sanzonjából, de csak az első versszak fordításaiból. Még sokat lehetne összegyűjteni, de ez is jól mutatja a fordítások sokféleségét, ami állandó benne az a szöveg zeneisége.

Ősz hegedűl
Szünetlenűl
A tájon
S ont monoton
Bút konokon
És fájón..
Tóth Árpád
(Nyugat; 1917/ 9.)

Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.
Tóth Árpád (közismert változat)

Zokog, zokog
az ősz konok
hegedűje,
zordúl szivem,
fordúl szivem,
keserűre.
Szabó Lőrinc


Síró vonón
Bong monoton
Őszi dallam,
Szivemre tör,
S kínja gyötör
Lankadatlan
Térey János

Messze szálló
bús gitárszó
hangja zeng
peng a zord ősz
gyászos és bősz
hangszere
Kántás Balázs

2016. november 21., hétfő

Régi beszélgetések - Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...

Ishiguro népszerű és elismert kortárs szerző, ez a regény is számos nyelven óriási sikert aratott, 2005-ös megjelenését követően több jelentős irodalmi díjat is nyert.
A különös hangulatú, gyönyörűen megírt, ugyanakkor nyomasztó történet, meghatározhatatlan műfajú.
Lehet soft sci-fi, szomorú disztópia. Hiszen a történet alapját a klónozás, a biotechnológia társadalomra gyakorolt veszélyei adják.  A regény a 90-es években játszódik, a jövőnek a múltba tételével ijesztően közeli párhuzamos világot teremt a szerző.  Nem véletlen az időzítés, hiszen az 1996-os esztendő, „Dolly bárány születésnapja”, mindenki számára nyilvánvalóvá tette milyen veszélyes lehetőség nyílt meg az emberiség előtt. Ebből a szemszögből nézve akár kulturális horrornak is nevezhetjük a könyvet.
Persze lehet torokszorító romantikus történet is. Ishiguro egy interjúban azt mondta, ez a regénye szerelmi történet, egy olyan szerelemről szól, amely a gyermekkorban kezdődött két ember között, akikből soha nem lehetett egy pár.
Megragadó a szöveg szépsége, és az a technika, amely lassan, lépésről lépésre fedi fel a történet mögött rejlő valóságot.
Érdekes a hely, ahol a regény nagy része játszódik. Halishem, Norfolk - „Anglia elveszett sarka” – egy börtönszerű magániskola, ahol a diákok és a tanárok között ellentmondásos érzések feszülnek, furcsa a tananyag, furcsák a szabályok.
Megismerjük az ottani élet jellemzőit, a külvilág és a „Halishamiek”viszonyát. Érezzük a sebezhetőségüket és azt is, hogy mennyire kiszolgáltatottak és valahogy az az érzésünk, hogy minden lázadásuk, törekvésük valami másra furcsán erőtlen. Rájövünk, hogy nincsenek családok és nincsenek gyökerek. Látjuk mennyire fontosak számukra az emlékek,milyen görcsösen ragaszkodnak egy-egy emlékfoszlányhoz is.
Vitatkozhatunk arról, hogy a donornak szánt klónok mennyiben tekinthetők embernek, mi magunk el tudnánk-e fogadni őket. Hol kezdődik az ember? Mi tesz bennünket emberré?
A regény erősen hat az érzelmeinkre, amelyben egy bizarr történettel a háttérben olyan emberi érzések játszanak főszerepet, mint a barátság, szerelem, remény, önfeláldozás.
Ishiguro könyve arról szól, mi lesz akkor, ha az ember Istent játszik és Isten nélküli világot teremt. (A Teremtés Könyvében az áll, hogy Isten a maga képére alkotta meg az embert, a klónozás során az ember a maga képére alkotja az embert). Egy olyan világ épül, ami mindennek ellentmond, amiben eddig hittünk: „Mert csak én tudom mi a tervem veletek – így szól az Úr – békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jeremiás 29:11) A regényben felvázolt világ a jövőt és a reményt veszi el és csak szenvedést hoz. Vigyázzunk, hogy így soha ne valósuljon meg.

Vámpíros beszélgetés Fekete Alízzal

Divat manapság vámpírnak lenni – klubok, szekták utánozzák külsőségekben a képzeletbeli vérszívókat!
De milyen lehet igazából a vámpírlét – új élet, új életforma vagy párhuzamos élet a halál után?  Hogyan lehet halandók között, egy halandó világban vámpírként élni?
Ezeket a kérdéseket boncolgatja Fekete Aliz a 2013-ban megjelent Victoria – A Jóslat című regényében.  Fekete Aliz könyve szórakoztató, izgalmas, fordulatos.  A legjobb külföldi bestseller hagyományokat követi, vámpírjai azonban magyarországi, sőt egri helyszíneken is felbukkannak. Vámpírjárta hely vagyunk, jó lesz vigyázni!
 A remekül megírt történet érdekes, vonzó máskor taszító, különös és romantikus világba vezeti az olvasót. Sok mindent megtudhatunk a vámpírokról: a vámpír változtatja a szeme színét, hallja a gondolatokat, soha nem lesz beteg, soha semmije nem fáj, nagyon erős, örökké él, csak a nap és a tűz árthat neki, és tökéletesen lát a sötétben.

Mikor, hogy és főleg miért kezdtél el írni. Kinek mutattad meg az első írásaidat, biztatott, segített-e valaki? Hogy lettél Alice Caine Tarian?
Úgy 25 éve a nagymamámtól kaptam egy kicsi, Diary feliratú könyvecskét, még ’89-ben. Akkor lettem hetedikes. Tudta, hogy mennyire szeretem a Széchenyi Zsigmond naplókivonataiból készült vadászkaland leírásokat. Nagyon megtetszett a naplóvezetés ötlete, ezért a Mami vett nekem egy naplót. Elkezdtem írni, de csak a középiskolában ültem neki komolyabban. Akkor adódtak az érdekesebb témák! És akkoriban örvendtek a legnagyobb népszerűségnek az újságosoknál kapható szerelmesregény-füzetek. Minden lány olvasta őket a „középsuliban”! Gyorsolvasó vagyok, kevesebb, mint 2 óra alatt végeztem eggyel, és a végükre érve még szerettem volna a történetben maradni. Hetente jelent csak meg új, vagy havonta? Már nem emlékszem. Ki kellett töltenem valahogy az időt a két füzet megjelenése között, így írni kezdtem néhány sajátot, természetesen álnéven. Volt 3-4 beavatott lány az osztályban, aki olvashatta, az ő lelkesedésük motivált, de amúgy nem szerettem mutogatni. Egyéb biztatás, segítség akkoriban nem volt, már hónapok óta írtam a mostani nagyregényt, mikor el mertem mondani Anyunak. Mindig azt akarták, hogy „értelmesen” töltsem el a szabadidőmet, és nem voltam biztos benne, hogy ők az írást annak tartották volna akkor. Főleg nem az ilyen történetekét, régen biztosan horrorisztikusnak, perverznek, meg ki tudja, még minek tartották volna. 
Az írás nálam egyfajta kényszeres dolog. Nem tudok nem-írni. Van két kedvenc idézetem, ami úgy érzem, rám is nagyon igaz, és amit most fel szeretnék olvasni. Félicien Marceau belga regény- és drámaíró írta egyszer:
„Az írásszenvedély, amely olyannyira marcangoló, hogy bár az író olykor kínnal-keservvel írja az oldalakat, még jobban szenvedne, ha nem írna.”
És a másik kedvenc idézetem tőle:
„Az író elsősorban nem azért ír, hogy olvassák. Persze, szeretné, ha olvasnák, de elsősorban az írásért ír; mindenekelőtt azért, mert ez az ő létezési módja, mert így veszi birtokába – ő és a könyve – a valóságot.”
Mindent összevetve 1991-óta, vagyis lassan 24 éve írok az Alice Caine álnév alatt. Az Alice az Aliz angol formája; a Caine vezetéknevet pedig egy régi regény nagyon karakán hősétől vettem. Amikor ráébredtem, hogy az írás, mint hobbi, sokkal komolyabb befolyással bír az életemben, szakítottam a rövid, szerelmes történetekkel, s vele a szimpla A.C. monogrammal, ami a tinédzser korszakomat jelentette. Ezt a nevet kibővítettem egy barátnőmtől kapott kelta szóval, ami pajzsot jelent. Így lettem Alice Caine Tarian.
A regény a kaland, a kíváncsiság és a képzelet, az ismeretlen utáni vágy egyvelege - és a romantikáé.
Te romantikus és kalandvágyó ember vagy?

Ha például valaki egy vámpírba szerelmes az időtlen szerelmet is jelent, ami nagyon romantikus!
Romantikus vagyok, mindenképp! Nagyon is! De a való életben nem keresem a kalandokat. Félős vagyok! A kalandokat jobban szeretem passzívan átélni, olvasva vagy még inkább írva, „rendezőként”. A szerelem egy vámpírral manapság valóban kedvelt téma. Egyesek azt hiszik, hogy a könyvemen Twilight szagát érzik…  Pedig határozottan nem! Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki még nem látta az Alkonyat sorozatot, és a Vámpírnaplókat sem néztem. Időm sem volt rá a gyerekek mellett, és azt sem akartam, hogy esetleg elvigyen más irányba. És hát ’96 és 2002 között, amikor ezt írtam, nem voltak még szerelmes vámpírfilmek.
És az időtlen szerelem? A vámpír-szerelem nyilvánvalóan úgy szerencsés, ha mindkét fél halhatatlan. A későbbiekben felbukkan a történetben két olyan kapcsolat is, ahol az egyik fél halandó, és az ilyen viszony mindig nagyon szívszaggató tud lenni.
A vámpír- jelenség mindig is érdekelte az embereket. Évezredekre visszamenőleg találkozhatunk velük mítoszokban, legendákban, majd filmekben és regényekben, de nem csak ott ...egy lengyelországi építkezés során  középkori sírokat tártak fel. Az ország déli részén található Gliwice városától nem messze kiásott négy tetemnek levágták a fejét, és a halottakat úgy temették el, hogy a koponyákat a lábuk közé helyezték. A módszer nem volt ismeretlen a régészek előtt: ezt a bizarr temetkezési szokást a középkorban akkor használták, ha úgy hitték, vámpírokat temetnek el, és meg akartak bizonyosodni róla, hogy a halottak halottak is maradnak. A szakértők egyelőre úgy saccolják, hogy a sírokat valamikor a 16. században áshatták. Európában egyébként nem egyedi jelenség, hogy a régészek „vámpír” holttesteket találnak, vagy legalábbis olyan embereket, akiket vámpírként, és ennek megfelelő rituálé során temettek el. Alig egy éve, Bulgáriában, A Fekete-tenger melletti Sozopol városában, egy kolostor közelében tártak fel egy 800 éves sírt. A föld alatt fekvő csontváz mellkasát egy nehéz, vastag vasrúddal szúrták át. 
A vámpírhiedelem elsősorban Kelet-Európában és Görögországban terjedt el, valószínűleg azért, mert például Németországgal, Amerikával vagy Angliával ellentétben itt nem hittek annyian a boszorkányok létezésében, és ezért a vámpírok váltak a különböző tragédiák, járványok bűnbakjává.
A vámpír számomra tragikus hős, ahogy Werner Herzog ábrázolja Nosferatu, az éjszaka fantomja című 1979-ben készült filmjében  szerencsétlen, esendő és magányos.

Mi erről a véleményed, te milyennek látod a vámpírokat. A te vámpírjaid milyenek?
Miért éppen vámpírokról kezdtél el írni?

Nem is olyan rég, 2009-ben is történt egy eset Románia délkeleti részén, ahol egy évvel az után, hogy elhunyt egy asszony, a rokonság felnyitotta sírt, és karót vert a holttest mellkasába. A család szerint a nő vámpírként kísértett éjjelente, ám ezt nem tudták bizonyítani, így végül halottgyalázás miatt eljárást indítottak ellenük. Érdekes, hogy Románia itt van nem messze, nálunk mégsem terjedt el annyira a vámpírhit, mint náluk. Egyébként szinte mindenhol, minden kultúrában akadnak vérszívó szörnyek, mint mondjuk a Chupacabra, amit nemrég már Kárpátalján is és Ukrajnában is többször „láttak”. A vérszívó vámpír mindenképpen tragikus szereplő bármely Bram Stoker, vagy Anne Rice vonalán indított történetben, vagyis ott, ahol a vámpír beszélő, érző lényként kap szerepet! Mert az a lény, aki nem tud meghalni, szerintem mindenképp szánalomra méltó, hiszen a hosszú évek, évszázadok alatt elveszít, eltemet mindenkit aki, és ami valaha fontos volt neki. A világa is folyamatosan változik, és ő egyre elveszettebb benne.  Amikor írni kezdtem ezt a regényt, azt hittem, hogy a vámpír-romantikát én találtam ki. 1996-ban ültem neki, miután vagy ötször elolvastam a Lestat, a vámpír-t, az Interjú a vámpírral folytatását Anne Rice-tól. Az első olyan műnek tartom őket, amiben a vámpírok érző lényként tűntek fel. Viszont olyan hiányos, szomorú és bevégezetlen volt (legalábbis nekem), hogy nekiültem a saját történetemnek.  Itt találkozott össze nálam az írás a vámpírral. Akkor csak az volt a cél, hogy leírjak egy olyan vámpír-sztorit, amilyen akkor még nem létezett.
Szerettem volna megírni az első igazán pozitív történetet, amiben a vérszívók a hősök, amiben az olvasó majd értük szoríthat! Nem a vérrel élő, gyilkos oldalukat kívántam kidomborítani, hanem a természetfeletti képességeiket, amiket felhasználva, én magam, keverhettem őket nem mindennapi kalandokba; egészen 6 éven keresztül, 2002-ig. Aztán sokáig lapult az asztal fiókjában, és a tavalyi évig nem is gondoltam arra, hogy valaha is kiadjam a kezemből, és megpróbálkozzak a kiadással. Néha belenézegettem, itt-ott javítgattam, modernizáltam rajta, de a vámpírjaim sokáig csak engem, és néhány bennfentest tettek boldoggá. S hogy milyenek az én vámpírjaim? Emberiek.  Nem tudom őket sem regényhősökhöz, sem filmszereplőkhöz hasonlítani. Ők régvolt emberek, akinek a lelke megköttetett, ezért a testük elpusztíthatatlan lett. Tehát nem élőhalottak! Életenergiájukat az emberi vértől kapják, csakhogy ezt a sorsot nem önként választották. Sajnálatos, hogy az életbenmaradásukat más emberek halálának árán érik el, bár az én hőseim nem bántanak ártatlan embereket, nem öldökölnek esztelenül, hanem erősen szelektálnak. Ők fekete angyalok. V’Angel-ök!  
Az első kötet címe: Victoria, mint azt a borító is hirdeti vörösben. Ő itt ez a szépség a borítón. Vagyis a karakterére hasonlító fiatal nő. Az alcím pedig a Jóslat elnevezést kapta.
A történet szerint már több száz évvel ezelőtt a vámpírok között lábra kapott egy jóslat. Egy olyan prófécia miszerint (az egyébként régen sem túl szapora) fajukat kihalás fenyegeti. Egyikük, Vittorio mester, olyan álmot látott, mely szerint jön két fiatal, akik ha összefognak, megmenekülhet a faj. Az egyik fiatalt, a jégszívű Andrét, még maga Vittorio látta el tanácsokkal a jövőre vonatkozóan, az 1700-as években, de a lányt ő már nem kereshette meg. Andrénak kell hát megtalálnia, és rávenni őt a jóslat beteljesítésére. Meg is találja, a 2000-res évek elején. Az első kötet főszereplője tehát a magyar lány, Victoria, aki vígan éli a huszonévesek még gondtalannak tűnő életét. Aztán egy éjjel megjelenik az a férfi, akitől normális esetben sikoltozva menekülnénk. Mert jön, és mindent elvesz. Családot, barátokat, otthont, életet. Beterel egy olyan alagútba, ahonnan nincs menekvés, és ahonnan csak úgy szabadulhatunk, ha az előre elrendelt végzetünk felé haladunk; szigorúan végig az előre kijelölt ösvényen, arról soha le nem lépve. De ki szereti, ha beleerőltetik egy ismeretlen, félelmetes és kaotikus helyzetbe? Nyilvánvalóan senki. Victoria sem lelkesedik azért, hogy egy idegen, szélsőséges természetű férfi oldalán kelljen felelősséget vállalnia egy rosszhírű fajért. Mint a legtöbb halandó, ő is azt hiszi, amit az akkori média sugall, hogy a vámpírok kegyetlen, állatias ösztönöktől vezérelt, vérszomjas szörnyetegek - már ha léteznek egyáltalán. A sors azonban mindenre hoz valami átmeneti gyógyírt; elsőként emberi barátok személyében, akik ahol csak tudnak, segítenek a jóslat elől menekülő lánynak. Merthogy lélekszakadva fut előle, hiszen nem akarja önként odadobni magát egy több évszázados, kétes jövendölésnek. A történet előrehaladtával, miután hősnőnk belerázódik valamelyest a helyzetbe, sorra bukkannak fel vámpírok, kik segítő, kik hátráltató szándékkal, az a néhány példány, amelyek még megmaradtak a régmúlt idők üldöztetései és a modern világ háborúi közepette. Találkozhatunk az alattomos, mégis gyönyörűséges Felicy-vel, a régész-tudós Jaroddal, a háborodottként feltűnő Gerardo-val, az atyáskodó öregúrral, Richarddal, és még néhány olyan személlyel, akik ebben a kötetben egyelőre nem jutnak kiemelkedő szerephez. Az oldalakon tovább haladva sok minden ki fog derülni a teremtményeimről.
Megtudhatjuk, hogy mit jelent a szemük színének változása; hogy mi az a fokhagymaillatú dolog, ami árthat a vámpíroknak; hogy mi történik velük teliholdkor; hogy számít-e náluk a rokoni vér; hogy mi igaz a hipnotizáló képességükről; hogy mit jelez a vámpír ösztön; hogy van-e valami a fátyolon túli, láthatatlan világban; és hogy egyáltalán: milyen az élet a halál után.
Miután Victoria beleszokik az új légkörbe, és kezdi kiismerni a morcos Andrét, a sors hirtelen elszakítja őket egymástól. A lány egyedül marad, és segítség nélkül kell élnie különös, a végtelen éjszakában zajló életét.
Sokáig nem találkoznak, és ez idő alatt igazán kivételes, s nagyon karakteres személyiségekkel ismerkedik meg. Persze a Jóslat körül forog minden, és éppen a megfejtéséről kellene szólnia Victoria és André kapcsolatának, ám ez a kapcsolat, miután újra találkoznak, merőben átalakul. André még hidegebb lesz, még zordabb, és még elutasítóbb. Végül a férfi maga is belátja, hogy a szövetségük ilyen formában nem működhet tovább, és elengedi a lányt.
Másfél évtized múltán találkoznak csak újra. A vámpírok felveszik a kesztyűt, amit a gonosz dob eléjük, és egyesítik erőiket, tudásukat. Váratlan helyszínek, újabb karizmatikus személyek bukkannak fel. Érzelmi kötelékek bomlanak fel és köttetnek meg, kiderül André legféltettebb titka, és az is, elég lesz-e az összefogás a Leggonoszabb ellen.
De nem csak vámpírsorsok szerepelnek a könyv lapjain. Helyet kapott benne néhány igazán emberi történet is. Szó van benne barátságokról, alvilági kapcsolatokról, félelmekről, öregedésről, a szervezett bűnözésről, leszámolásról, és persze érzelmekről, amik nem hiányozhatnak ebből a történetből.
A titok, amihez a jóslat beteljesülése vezethet bennünket, a halhatatlanok nagy misztériuma lesz.
Hogy megtalálják-e? Hogy túlélik-e? És hogy ki nevet a végén? …az majd csak a harmadik kötet végén derül ki teljes egészében.
Azért bízom benne, hogy sikerült, és hogy sikerülni fog ezt a trilógiát úgy megalkotni, hogy minden kötete önmagában is élvezhető legyen, hogy egy-egy önálló regényként is megállják a helyüket.
Kik a legkedvesebb alakjaid? Hogyan formálod meg a figuráidat? Vannak esetleg olyan "élők" a környezetedben, akikről megmintázod az alakjaidat?
A legkedvesebb alakjaim André és a Lord. A halhatatlan társ, és a halhatatlan nagyapa képei ők. Az örök életű védelmezők. Említettem, hogy félős vagyok…  André a történet legfélreérthetőbb, és legszenvedélyesebb alakja. Azért is szeretem, mert én alkottam, tudom, milyen valójában, hogy mit miért tesz, és élvezet félrevezetni vele kapcsolatban az olvasót, s alkalmanként lerántani a leplet a viselt dolgairól. A Lord egy őszinte, feddhetetlen jellemű, rendkívül jószívű, ám eléggé régi vágású öregúr. Mindig ott terem, ha meg kell védeni Victoriát! Sok szereplővel dolgozom, egyszer talán összevetem őket a saját életemmel, nem-e a családom tagjait képviseltettem velük öntudatlanul is!  A főbb karaktereket már az elején kitaláltam. Nagyjából tudtam, mit akarok majd írni, és hogy ehhez kik kellenek. Kellett egy ártatlan lány, egy érzéketlen, távolságtartó férfi, és egy láthatatlan kéz, ami alkalmanként belenyúlkál a történetbe, és csak a vége felé tűnik majd elő fizikai valójában is. Azt szoktam mondani, mikor a történet megszületéséről kérdeznek, hogy valójában nem is én találom ki. Sokszor magam sem tudom, mit fogok éppen leírni. Ha megfelelő hozzá a tudatállapotom, akkor vetítenek a fejemben, én pedig amilyen gyorsan tudom, leírom azt, amit látok. Van több olyan személy, karakter, akit egyáltalán nem terveztem a regénybe, hanem csak úgy jöttek „vetítés” közben. A végére azonban egészen önálló kis történet szövődött köréjük, s én magam is csak később jöttem rá, mennyire kellettek és beleillettek a sztoriba (ilyen Felicy Michelle, Jarod, Gerardo). A szereplők mind kitalált személyek; egy jó pszichiáter biztosan azt mondaná róluk, hogy az én aspektusaim; vagy a hiányzó feleim!  
A helyszínek nagyon fontos részei a regényednek. Hogyan választod ki a helyszíneket? Figyelsz, raktározol, megjegyzel részleteket, hogy esetleg erről később remek leírást készíthetnél?
A helyszínekről van egy személyes teóriám, de ez már elég misztikus megközelítése a történetnek. … Azt hiszem, hogy írás közben előző életbéli helyeket jelenítek meg, olyanokat, ahol régebbi életeimben már jártam. Voltam már regresszión, és igazán megdöbbentett, hogy a hipnózis alatt olyan helyszíneket láttam, amiket már a regényben leírtam és megjelenítettem egyszer. Azt persze sajnos senki nem tudja nekem megmondani, hogy ebből mi volt a valóság, és mi nem az. Furcsa dolog ez, mert aztán járok-kelek valahol, és egy pillanatra érzések rohannak meg, mintha ott lettem volna régen. Olyan ez, mint amikor a gyerekek kavicsokkal kacsáznak a víz felszínén. Az érzések és „emlékképek” csak pillanatokra érintik a tudat felszínét, így lehetetlen elkapni őket. De azért meg szoktam próbálni! Többek között ezért is fontos számomra, hogy a regényekben valódi helyszínek legyenek, olyan leírásokkal, hogy aki már járt ott az felkiálthasson, hogy „ó, én tudom, hogy hol van ez!”.
A leírások nagyon pontosak, színesek és aprólékosak - szinte filmszerűen látjuk magunk előtt a helyszíneket. A helyszínekben pedig felismerhetjük Egert és környékét. Mi köze a te Vámpírjaidnak Egerhez és a La Contessa Kastélyszállóhoz?
Igen, eleinte néhol túlságosan is részletgazdagok voltak a leírások. A kész regényben lévők már a rövidített verziók. Ez a Brontё-hatás volt.  Imádtam a Shirley-t és a Jane Eyre-t! Igazán hosszú leírások vannak bennük. Én is azt szerettem volna, ha olvasás közben visszajön az a kép, pontosan az a kép, ami az én fejemben volt, …de talán még sem olyan hosszan, mint a Brontё könyvekben. Egerrel és Szilvásváraddal is úgy jártam, hogy megérintett mikor ott jártam. Egy villanás volt,  és tudtam, hogy kell ez a hely! A külföldi helyszíneket elképzeltem, aztán rákerestem, hogy hol van olyan hely, ami a legjobban hasonlít hozzá. Így lettek valódi, létező neveik a városoknak, a szállodáknak és köztereknek. Számomra Eger a legromantikusabb város a világon. Imádom! Ezért, amikor a legszentimentálisabb fejezet megírásához érkeztem, nem volt kérdés, hogy ez itt lesz. Az én arisztokratikus vámpírjaim fényűző életmódot folytatnak, és mindenből a legszebbet, a legjobbat választják - természetesen a maguk szerény módján, nem felvágva és menőzve. Ezért választottam a mélyenszántó társalgás színteréül a Várat, az Érsekkertet és az Excalibur éttermet, a Nagy Nap bizsergető és emelkedett felkészüléséhez a La Contessa Kastélyhotelt, a kötetlen traccsoláshoz a Déja Vu bárt, és az első csókhoz a Szalajka völgyi Fátyolvízesést.
A könyvedben megjelenő adat- és részletgazdagság, a sok helyszín, történelmi kalandozások kutatómunkát feltételeznek, bizonyára sok adatnak utána kellett járnod.
Kezdetben a városi könyvtárra és a házi könyvtárunkra voltam utalva, de ennek is meg volt a maga bája és varázsa. Szeretem a könyvtárakat és a könyvek illatát is! Sorra írtam tele a jegyzettömbjeimet, szótáraztam, atlaszokat lapoztam át, vaskos „törikönyveket” olvastam át egyetlen sornyi adatért. Nem is hinnék az emberek, mennyi háttérmunka van az egyes fejezetek mögött! Állítom, hogy legalább annyi munkaóra ment el kutatásra és az információgyűjtésre, ha nem több, mint a megírásra! Főleg a ’90-es években, amikor még nem volt jellemző a háztartásokban a számítógép és az internet. Külön hála az internetnek, mert amikor az első gyeses éveim alatt otthon voltam, és a kéziratot bevittem a számítógépbe, el sem kellett mozdulnom az íróasztal mellől ahhoz, hogy ellenőrizzem, mondjuk a helyszínek paramétereit, vagy egyes évszámokat.
Hogyan határoznád meg a regény műfaját, fantasy vagy romantikus történet vagy mind a kettő?
Szerintem nehéz, és nem is nagyon lehet a könyvet különválasztani a fantasy-, a romantikus-, és a kalandregény kategóriáktól, mert egy jó adag van benne mindből. Kaland, mert a főhős kiszakad megszokott közegéből, és fordulatos élményekkel teli életet kezd élni. Fantasy, mert olyan lénnyé alakul át, amilyen a valóságban, a tudomány mai állása szerint, nem létezik; mert a regény egyik alap pillére az árnyak világa, amely csak részben kapcsolódik a mi dimenziónkhoz, s mert megtalálható benne egy kis okkultizmus is. Továbbá Romantikus is, mert kalandjai közepette a főszereplő megismerkedik az érzelmek egész skálájával, és ráadásként a szerelem többféle árnyalatával, mélységével és magaslatával.
A már említett könyvélmények, kedvencek, irodalmi előzményeken kívül kiket említenél még szívesen, akik akár stílusban, akár történetmesélésben hatottak rád, vagy akiket egyszerűen csak szívesen olvasol?
Említettem már Széchenyi Zsigmondot, a Csui és a Nahar nagyon népszerűek voltak a maguk idejében. Kifinomult, arisztokratikus hangvételű naplóiban ártatlanul snájdig humor bujkált, amit a mai napig imádok! Barbara Cartland, Victoria Holt, Heather Graham, Jude Devereaux, Amanda Quick ők mind a kedvenceim. Olyan romantikus regényírók ők, akik a század eleji vagy annál régebbi korok romantikájából, életstílusából, eleganciájából merítettek. Miattuk fogalmazok néha olyan ódivatúan és régiesen. Szeretem a történelmi regényeket is. A Három testőrt Dumas-tól, a Habsburg-krónikákat, a Victoria királynő életét feldolgozó könyveket többször is elolvastam. Graves Én Claudius, Prus A fáraó, Nemere István történelmi írásai mind hatással voltak rám. És majdnem az összes Gerald Durrell könyv is megvan, őt a humoráért, és a természet iránti végtelen rajongása miatt szeretem! Miatta lettem zöld! Régebben igazi könyvmoly voltam, és még most is csinos könyvgyűjteménnyel rendelkezem, amit kezdenek kiszorítani a műanyag traktorok és a Barbie babák…(A szerzőnek két gyermeke van.) Remélem, hogy lesz még időm arra, hogy más írók műveiben is elmerülhessek.
Hogyan látod, ma Magyarországon szívesen olvasnak az emberek romantikus-kalandos történeteket? A nők vagy a férfiak szeretik jobban ezeket a regényeket?
Úgy látom, hogy sajnos még mindig nem szívesen olvasnak. Ha pedig olvasnak, trendi könyveket vesznek, amikről divat tudni és beszélgetni. Sajnos nem azért veszik a kezükbe, mert személy szerint az tetszik nekik. Szerintem a férfiak mindig is kevesebbet olvastak, és ez most sincs másként. Ez a hozzáállás lemérhető volt a családtagjaimon a könyv megjelenésekor, mert a nők úgy kiáltottak fel, hogy „De jól néz ki!”, míg a férfiak úgy, hogy „Úristen, de vastag!”, és közben a szemüket forgatták. Én azt gondolom, hogy mindenkinek olvasnia kellene romantikus-kalandos történeteket! Hogy ne felejtsék ki a romantikát a mindennapi életükből, és a kalandvágyukat ne az autópályán éljék ki.
Hogyan találtál rá a kiadóra? Nehéz volt megtalálni azt a kiadót, akivel együtt tudtok dolgozni? Nagyon tetszetős a borító, illetve a könyv grafikai, könyves megjelenése? Profi munka. Kinek, kiknek köszönhető?
Úgy alakult, hogy a regény elektronikus formában eljutott egy ismerősömhöz, aki az izgalmas olvasmányért cserébe elküldte egy kiadó címét, és hozzá pár sort, hogy tegyek lépéseket a kiadatás ügyében! Sokáig tépelődtem, és hosszú hetek teltek el mire rászántam magam arra, hogy elküldjem a kéziratot. Hamarosan visszaigazolt a kiadó, hogy átmentem a szigorú szűrőn, és a belső vizsgálatuk eredményeképp nagyon örülnének, ha kiadhatnák a könyvemet. Mellékelten elküldték a kiadói szerződést, amit átolvasva egy idős ismerősöm, Buda Ferenc Kossuth díjas író tanácsa jutott eszembe. Azt mondta Feri bácsi, hogy „Nagyon tessék vigyázni a kiadókkal, mert egyik kezükben mindig ott a nyúzókés!” Ezt megfogadva végül az Undreground kiadónál kötöttem ki, (ami persze nem jelenti azt, hogy ők az árszabáskor ne fogták volna azt a nyúzókést) Mindamellett nagyon precíz munkát végeztek. A terjedelemre való tekintettel különleges, az exkluzív könyveknek fenntartott, egyedi papírra nyomtatták; valamint a mérete is eltér egy kicsit a náluk megszokottól, egy fél centivel nagyobb a szokásosnál. A borító egy kiváló, egri érdekeltségű, fiatal dizájner Suha Géza munkája. Én kitaláltam, hogy mit szeretnék látni, ő pedig elsőre megvalósította. Nagyon fontosnak tartom a könyv fedelét, mert már a borítóval szerettem volna érzékeltetni a regény témáját. Ezért választottam egy fiatal lányt, szivárványszínű pupillákkal.  Géza azonnal értette, hogy mit szeretnék, és a sok-sok összevágott képből megalkotta nekem a borító Victoriáját! Kiválasztotta a betűtípusokat, megszerkesztett mindent, nekem csak rá kellett bólintanom.
Köszönöm a beszélgetést.

2016. november 3., csütörtök

Ennivaló irodalom - régi új szakácskönyvek

A Nemzeti Örökség Kiadó sorra megjelenteti a régi híres, közkedvelt, sokak által használt szakácskönyveket. Így mi utódok is megismerhetjük, illetve újra felidézhetjük nagyszüleink, dédszüleink ételeit, süteményeit, konyhai fortélyait, főzési tudományát, „ételfilozófiáját”.
Egy nemzetet nem csak történelme, művészete és kultúrája határoz meg, hanem gasztronómiája is. Milyen ételeket eszünk, azok hogyan készülnek, milyen fűszereket használunk, mit és mivel fogyasztunk, hogyan tálalunk.
A receptek egy része amatőröktől származik. Olyanoktól, akik otthon, saját háztartásukat vezetve tettek szert tapasztalatokra, megőrizték és továbbfejlesztették a családi konyhai hagyományait. Voltak, akik nagy házat vittek, és az alkalmazott szakácsok segítségével is fejlesztették főző tudományukat. Egy-egy utazás vagy látogatás is jó alkalom volt új ételek, új főzési módok megismerésére. Minden ételt kipróbáltak, többször elkészítettek. Ilyenkor eszébe jut az embernek az a rengeteg Interneten keringő recept, amelyeknek jó néhány darabja elkészíthetetlen, vagy ehetetlen még jó, ha erre az első olvasás után rájövünk.
A könyvekből az érezhető, hogy minden étkezés örömünnep, a közös étkezés fontos része a család összetartozásának.
A recepteken keresztül nem csak a századforduló környékének konyháiba, étkezési sajátosságaiba pillanthatunk, hanem a háztartáson keresztül a korszak a gondolkodásmódjába, stílusába, attitűdjébe.
Több szakácskönyv kitér arra, hogy ha megváltoznak az anyagi viszonyok, ha a család elszegényedik, vagy eleve nem tehetős, akkor is lehetséges, az elképzelhetetlenségig kevés anyagból a lehető legjobb ételeket előállítani. Ezek a szakácskönyvek takarékosságra, ügyes beosztásra is intenek.
A célközönségben helyet kapnak a dolgozó, a hivatalt teljesítő nők is, akiket szintén arra bíztatnak, hogy lehet gyorsan és olcsón is jó ételeket készíteni.
E szakácskönyvek a magyarországi és erdélyi konyha legjobb, legérdekesebb, leghitelesebb receptjeit gyűjtik egybe.
A sorozatban megjelentek:
Rézi néni szakácskönyve 1876
Zilahy Ágnes: Valódi magyar szakácskönyv 1892
Toronyay Rákóczy Karolina: A magyar nemzeti szakácskönyv 1896
Urmánczy Nándorné szakácskönyve 1915
Biri néni szakácskönyve 1923

A két legtalányosabb szerző Rézi néni és Biri néni.
Rézi nénit Dolecskó Teréznek, asszonynevén Zsalosevits Józsefnének hívták, a szegedi piaristák szakácsnője volt. Több újítás is fűződik a nevéhez, például a „halpaprikás halászosan”, amikor minden hozzávaló egyszerre kerül a bográcsba, vagy a 35 tésztalappal készült „rétes-béles”.
Megemlíti Krúdy Gyula is a „Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkája” című novellájában: Szortiment, a szerkesztő a Rézi néni féle szakácskönyv lapjai között őrizgette a költőknek szánt ötforintos bankókat. És Tömörkény István írását is sokszor idézik a könyv kapcsán: „Nem is ételek voltak azok, hanem költemények. Néha nehéz, súlyos alexandrinusok, máskor tréfás, játékos szerelmes versek.”
Egy szakácsnőnek tehát – ha többet akar, mint főzni éhes kortársainak – nemcsak a fűszerezéshez, hanem az íráshoz is értenie kell, másként hogyan válna egy kézikönyv nagyszerű, élvezetes olvasmánnyá.
Biri néni kiléte egyelőre pontosan nem állapítható meg. A BRASSÓI LAPOK adta ki 1930 körül. Elmondható róla, hogy az igazimagyaros főzés lényege megtalálható e könyvben. Háziasszonyok generációi tanultak meg belőle főzni. Arányai, anyagai, eljárásai az igazi magyar konyha standardját képezik.

2016. október 26., szerda

Újra és újra fordítani!?

Felmerülhet a kérdés, miért van egy irodalmi műnek, legtöbbször versnek több fordítása? Miért kell egy művet újrafordítani? Több fordítással foglalkozó oldal átböngészése után az alábbi okokat találtam:
Lehetséges, hogy a mű korábbi, addig bevettnek számító fordítása elavult, képtelen betölteni alapvető szerepét, azaz a közvetítést.
Lehetséges, hogy a régi fordítás alapjaiban nem avult el, de annyi tárgyi tévedést, értelmezési hibát tartalmaz, hogy ha nem is elkerülhetetlen, de kívánatos az új verzió.
Lehetséges, hogy nincs igazán megfogható oka az újrafordításnak, de az irodalmi világ, és persze a fordítók (ez esetben többnyire költők) úgy érzik, nem árt, sőt üdvös, ha alternatív, tulajdonképpen egyenértékű verziók léteznek egymás mellett. Nyilvánvaló, hogy a versek sokféle fordítása a leggyakoribb, már pusztán a kurta terjedelem miatt is. Rainer Maria Rilke Herbsstag („Őszi nap”) című költeménye alig 12 sor, ám a magyar verziók száma szinte beláthatatlan (egyes források szerint eddig 26). Ugyanez áll Paul Verlaine Chanson d’automne („Őszi sanzon”) című versére, vagy Goethe Wanderers Nachtlied („A vándor éji dala”) című pár soros költeményére: alig akad olyan valamirevaló magyar költő, aki ne kísérelte volna meg lefordítani. Ezekben az esetekben az újrafordítások nem azért születnek, mert a régiekkel valami baj lenne, hanem azért, hogy az olvasók a maguk ízlése szerint választhassanak a lehetséges értelmezések közül.
Az újrafordítások azért is szükségesek, mert egy fordítás, még a legjobb is az évtizedek alatt beporosodik, elöregszik, eltávolodik az eleven nyelvtől annak fejlődése, változása miatt. "Azért olyan romlékony a fordítás, mert a fordítói ízléseszmény és az élő nyelv szókincse is változik. Ami például szlengnek számított a 60-as években, az ma már avítt" - mondja Nádori Lídia, akinek 2015-ben jelent meg új Bambi-fordítása.
A nyelvvel együtt változik az irodalmi ízlés is. Salinger Catcher in the Rye (első fordítója Gyepes Judit volt, Zabhegyező címmel 1964-ben jelent meg, újrafordítója Barna Imre, új címe Rozsban a fogó, 2016-ban jelent meg) című regényének első, 60-as évekbeli fordításában például a „fuck you” kifejezést kipontozták, mert akkoriban úgy gondolták a szlengnek nincs helye az irodalmi nyelvben.
Időnként azért is kell újrafordítani a klasszikus szövegeket, mert minden kor másképp látja, másképp hallja, másképp olvassa őket, nem úgy, mint az előtte járó nemzedék.
Bizonyos időközönként mindent újra kell fordítani tehát, mert a fordítás nem része az eredeti mű életének, és ahogy a nyelv változik, úgy avul a fordítás.
Arra, a felvetésre, hogy az eredeti mű nyelvezete sem változik, Nádasdy Ádám kiváló műfordító azt a magyarázatot adja, hogy az eredeti szöveg kevésbé avul el: meggyőzőbb, természetes és őszinte marad.
Meg kell említeni még a fordítási norma változását is. A 20. század elejéig az adaptív fordítás volt a jellemző, a későbbi fordítások azonban egyre jobban eltolódnak a szöveghű fordítás felé. Míg tehát korábban az volt az elfogadott, ha egy fordítás olyan, mintha egy magyar szerző eredeti műve lett volna, ma már nem baj, ha a fordítás fordításként azonosítható. Ma már nem azt tekintjük a jó fordításnak, ami megóv az idegenség érintésétől, hanem éppen azt, amely lehetővé teszi, hogy az idegenséggel érintkezzünk.
Ádám Péter műfordító úgy véli, hogy bár kötődünk a régihez, nem szentségtörés hozzányúlni a korábbi magyarításokhoz, hiszen a legtöbb fordítás a szocializmus éveiben, az adott nyelvterülettől elzárva készült, így azok biztosan tele vannak az adott kultúrák hiányos ismeretéből fakadó pontatlanságokkal.
Leszűrhetjük tehát, hogy az új fordításokat az olvasó felé tett gesztusnak kell tekintenünk. Nyilván üzleti, kiadói érdekek is meghúzódnak a háttérben, de az újrafordítások alapvetően azért születnek, hogy minden nemzedék élvezhesse, befogadhassa és saját szemszögéből újra értelmezhesse a  műveket.
A fordítás tehát, legyen bármilyen tökéletes vagy véglegesnek tartott, már szinte a megszületése pillanatában újrafordításra szorul. Sarkítva: minden fordítás már eleve újrafordítás, a világ újraértelmezése.
Forrás:
http://www.forditascentrum.hu/blog/153-ujraforditas
http://www.forditascentrum.hu/blog/153-ujraforditas
http://harmaskonyveles.hu/barabas-andras-ujraforditas-mikor-miert/
http://www.franciaintezet.hu/budapest-hu/club-de-lecture-koezoeny-ou-az-idegen-nouvelle-edition-hongroise-de-letranger-de-camus/?lang=hu
http://www.e-nepujsag.ro/op/article/ford%C3%ADt%C3%A1s-nem-szent-sz%C3%B6veg
http://www.konyvjelzomagazin.hu/hir/camus-ujrahangszerelve


2016. október 13., csütörtök

Gárdos Péter: Hajnali láz

   
Gárdos Péter Hajnali láz című könyve inkább forgatókönyv, mint regény állapítottuk meg, októberi összejövetelünkön. Képszerű, néhol elnagyolt, a karakterek nem kidolgozottak, de szinte látjuk magunk előtt a jeleneteket, ahogy egyik áttűnik egy másikba. A filmrendező képekben lát, még akkor is, ha regényt ír.
Ez az a regény, amelynek érdekességét és szépségét maga a különleges történet adja. A regény családtörténet – Gárdos Péter szüleinek a története, azaz egymásra találásuk története. Miklós és Lili mindketten holokauszt túlélők, mindketten Svédországba kerülnek, hogy ott feltáplálják és gyógyítsák őket. Miklós halálos beteg, tbc-és, amit nem akar tudomásul venni, élni akar és elhatározza, hogy megismerkedik egy magyar lánnyal, egy sorstársával és megházasodik. Zseniális levelet ír, Debrecen környékéről származó, különböző svédországi kórháztáborokban ápolt lányoknak, szám szerint 117-nek. Mindenkinek ugyanazt:
Kedves Nóra, kedves Erzsébet, kedves Lili, kedves Zsuzsa, kedves Sára, kedves Szeréna, kedves Ágnes, kedves Gizi, kedves Baba, kedves Katalin, kedves Judit, kedves Gabriella....
Azt már valószínűleg megszokta, hogy ismeretlenek megszólítják, ha magyarul beszél – azon a címen, hogy ők is magyarok. Lassanként egészen neveletlenek leszünk.
Én például azon a címen írtam a fenti bizalmas megszólítást, hogy földik vagyunk. Nem tudom, hogy ismer-e Debrecenből – én addig, míg haza nem „hívott”” munkaszolgálatosnak, a Független Újságnál dolgoztam – apámnak pedig a Püspöki palotában volt könyvesboltja.
Nekem rémlik, így a névről s korról, hogy ismerem Magát – ugye a Gambrinusban laktak?
Ne haragudjon, hogy ceruzával írok, de orvosi rendeletre pár napig újra ágyban kell feküdnöm
.
Micsoda csajozós levél!!! mondanánk ma, aminek köszönhetően ismeretség majd szerelem szövődik Lili és Miklós között. A regény ezt a folyamatot meséli el, teletűzdelve levélrészletekkel, a túlélők svédországi hétköznapjainak bemutatásával, megismerkedünk egy svéd családdal Björkmanékkal, Kronheim rabbival, szimpatikus svéd orvosokkal, egy magyar nővel, aki orvosfeleségként él Svédországban.
A könyv csak érintőlegesen beszél a holokausztról - Miklós 25 kiló, Lili úgy maradt életben, hogy a tábor felszámolásakor, az utolsó pillanatban tett egy apró mozdulatot, amiből kiderült még él, Hirsch Tibi és felesége története. A leggonoszabb az irigy, féltékeny, magát becsapottnak érző és nagyon szerencsétlen Gold Judit. Gárdos Péter inkább arról beszél, hogy lehet túlélni. A Hajnali láz a remény és újrakezdés könyve. Előre kell nézni, kapaszkodókat kell keresni, hinni és bízni kell. Miklós és Lili számára a szerelem a kapaszkodó.
A szerelem mellett van a regénynek még egy témája, a szégyen. Kinek kellene szégyellnie magát, hogy mindaz, ami megtörtént megtörténhetett. Miért hallgattak olyan sokáig a túlélők? Miért nem beszéltek arról, ami velük történt még családon belül sem? Miért nem beszélt a Don-kanyart, a hadifogságot....sorolhatnánk történelmünk legszörnyűbb időszakait megjárt édesapa, nagyapa? A kézenfekvő válasz az, hogy felejteni akartak, nem akarták újra átélni a borzalmakat. De van egy másik lehetséges válasz is, az hogy szégyellték magukat. Szégyellték, hogy velük ezt meg lehetett tenni. Ezt az érzést úgy gondoljuk, csak a kibeszélés oldhatja fel, el kell mondani, ki kell beszélni. Ezért fontosak a mostanában megszaporodó visszaemlékezések, interjúk, beszélgetések, irodalmi művek. A Hajnali láz ebből a szempontból is fontos mű, kortörténet, romantikus történet, a múlt  kibeszélése egyszerre.