Ma kora májusi kánikulai nap van. Németi Klári egy 1997-es hasonlóan meleg napról ír ebben a rövid novellában. Törődéssel és együttérzéssel teli hétvégét minden olvasónknak. És...ne ítéljünk elhamarkodottan:)
Olyan igazi kánikulai nap volt, amikor megáll a levegő, és a városba zárt hőség még fullasztóbb lesz az aszfalt olvadó forróságától.
Az emberek lenge ruhákban járták a várost, átmeneti enyhülést keresve egy jó pohár jeges italban vagy egy kis fagyiban.
Mentem az utcán.
Ebben a ruhától szabadító hőségben igazán feltűnő jelenség volt egy fekete ” bőrbe kötött” bakancsos fiú, akinek öltözékénél talán több színben játszó, tarajosra kopaszított feje még inkább megdöbbentette a szürke járókelőt.
Ott sétált egy ronda kőkút mellett, amiből valami csoda folytán csordogált a víz, így kortyolhatott is belőle.
A kút mellett egy igen kicsiny, de annál szomjasabb – láthatóan eltévedt kiskutya- nézte sóvárogva, hogyan iszik az EMBER. Egy pillanat tört része volt a mozdulat – bennem félelemmel teli várakozás-, hogy megmozdult a fekete bakancs.
Akkor a tarajos fejű finoman fölemelte, föltette a víz közelébe a szomjazót. Az mohó lefetyekben ihatta végre a vizet, hálás farkcsóválással köszönve meg az alkalmi segítséget.
A fiú megvárta, amíg eleget iszik a jószág, majd ugyanolyan gyöngéden, ahogyan föltette, visszatette a kút mellé.
Ezek után mindenki ment a dolgára. Én is.
/megjelent: Paletta 1997, Hevesi Napló VII. évf. 3. sz/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése