Joanna Bator Homokhegy című regénye jól illeszkedett utolsó olvasmányunkhoz Tea Obrecht A tigris asszonya című regényéhez. Mindkettő kelet-közép-európai, mindkettő a közelmúlt történéseivel foglalkozik, mindkettő írásmódja mágikus realista. A burjánzó történetek, a titkok, a bőbeszédűség, a kitérők és visszaemlékezések, előre vetítések, az ugyanarra a helyszínre koncentráló térszemlélet jellemző erre a műfajra. A történelmet a főszereplők és az anekdotikusan hozzájuk kapcsolódó mellékszereplők vagy esetlegesen felbukkanó személyek sorsán keresztül látjuk. Mindkét regényt áthatják a mesék, a mondák, a hiedelmek. Rengeteg a kulturális utalás, amelyek kinyomozható darabjait e regény és Joanna Bator műveinek magyar fordítója Hermann Péter a magyar kiadásban szövegvégi jegyzetben oldja fel.
A történetvezetés mozaikszerű, olyan mintha egy családi fotóalbumon ráböknénk az egyik szereplőre majd a másikra. A képek mögött pedig a jelenből visszapillantva kibontakoznak a sorsok és az események. Hogy ez az építkezés mennyire tudatos, mi sem mutatja jobban, mint az, ahogy a regény végén minden darabka a helyére kerül, minden részlet értelmet nyer, minden titokra fény derül. Ki ölte meg Zofia férjét, mi történt Icek-Ignacy smaragdköves gyűrűjével? Ki volt az idegen külföldi, aki egy bizonyos nyáron bukkant fel Zalesiében és egy pohár vizet kért? Miért jár Zofia és Dominika az egérszerű Gorgólowa asszonyhoz, aki a nyakába kötött madzagon hordja a műfogsorát, és aki csorba poharakkal töltött teával meg édes szivárványsüteménnyel kínálja őket.
A szerteágazó, rendkívül részlet gazdag történet eseményeinek középpontjában a nagymamák (Zofia és Halina), a lány (Jadzia) és a lányunoka (Dominika) állnak mögöttük pedig Lengyelország, azon belül is a soknemzetiségű Szilézia közelebbről Walbrzych, az egykori Waldenburg. Bár a történések nem lineárisan követik egymást, hihetetlen és izgalmas epizódok bukkannak fel innen-onnan a múltból és fordulnak elő a jelenben, mégis jól tájékozódunk az időben. Egy-egy utalás (Csernobil, Edward Gierek, az Aids megjelenése, Jaruzelski, Karol Wojtila pápává választása, a brazil szappanoperák, Bac dezodor, a görög diaszpóra, piercing) segít, hogy mindig tudjuk, éppen melyik évben, melyik időszakban járunk.
A térség 20. századi történelme brutális, nem szűkölködik véres jelenetekben. Bator úgy látja, a múlt még mindig jelen van, a sebek nem tudnak behegedni, túl sok a veszteség. Az élet éléséből túlélés, álmodozás és elvágyódás lesz. Eltűnnek a gyökerek. A szürke lakótelep az illékony és gyorsan változó homokra épül, élet és halál között sokszor csak egy hajszálnyi a különbség. Az érzelmek nagyon erősek és szélsőségesek. Gyűlölet, depresszió, csalódottság, kilátástalanság, előítélet, kétségbeesés, irigység, kicsinyesség. Az érzelmességet azonban gondosan kerüli Bator, egy jól elhelyezett szó vagy kifejezés, egy félmondat és az elérzékenyülés máris átcsap nevetésbe. Ironikus, sok helyen már-már groteszk, szarkasztikus mondatai miatt elkerüljük a pátoszt, sírunk és nevetünk is egyszerre. Egy-egy ostorcsapás szerű megjegyzése elintézi az intézményrendszert, megkapja a magáét az oktatásügy, az egészségügy, a szociális intézmények, a politika, a szervezetek. Joanna Bator nagyon erősen kritizálja az egyházat, nem véletlenül sok a biblikus utalás. Hibáztatja többek között a rengeteg abortusz miatt. Nagyon szuggesztív, ahogyan a sokadik abortusz utáni hirtelen támadt fertőzés miatt a kórházba induló Jadzia útját keresztúthoz hasonlítja. De a hitvány gondolatiságú abortuszellenes liga, a jóhiszemű és gyenge Postronek plébános is megkapja a magáét. A liga ülése, a bugyuta versike valamint pincsijét kebelére szorító Demon tanárnő (nomen est omen) képe sokáig bevésődik az emlékezetünkbe. Joanna Bator nem tűri a képmutatást!
Miről is szól a regény? Emberekről, akik belekerültek a történelem sodrába, próbálnak alkalmazkodni, közben annyi örömet kicsikarni a maguk számára, amennyit csak lehet. A boldogság, a csoda, a szépség, a biztonság, a diadal édes illatú mosolygó tehenekkel telerajzolt csokoládépapír, egy brazil szappanopera, az Otto katalógus, egy eneszká csomagból származó fekete bőrdzseki formájában kívülről érkezik. A lengyel pápa, Karol Woytila megválasztása egy pillanatra a reményt és az egymáshoz tartozás érzését, a Rabszolgasors című brazil szappanopera pedig a világot, a szerelmet, a romantikát hozza el. Szól a diktatúra bénító levegőjéről, ami minden kezdeményezést kiöl az emberből, ami megtör és ledarál, az elnyomás módozatairól, a nők helyzetéről, egy meggyötört és rendezetlen társadalomról, ahol a legkiszolgáltatottabb mindig az életével fizet. A fizikai léttel kapcsolatos sokszor kendőzetlenül drasztikus kifejezések is arra utalnak, hogy ez az elszürkült és beszűkült élet nélkülöz minden szellemi kihívást, és lelki gazdagságot. Csak a nagyon szuverén egyéniségeket nem húzza le az örvény. Ilyen a napsugaras lelkű Grazynka Kalthöffer, született Rozpuch, vagy Gólya, azaz Piotr Zatryb Dominika matematika tanára, több macska, egy három lábú tacskó, egy törött szárnyú csóka és egy alkoholista unokaöcs megmentője. A nagymamáknak a háború borzalmaival, a lánynak a szocializmus nem kevésbé gyötrő kihívásaival kell megküzdenie, az unokának, Dominikának a rendszerváltás éveivel kell szembenéznie. Dominika az, akinek megadatik, hogy talán lezárhatja a múltat. Túlélni, talpon maradni, legyőzni az önsajnálatot, az önutálatot szinte csak a nőknek sikerül. Életet menteni is csak a nők tudnak. Rengeteg fontos férfialak van a regényben, akik gyengének bizonyulnak. Próbálkoznak, de többségük elbukik. Alkoholizmusba menekülnek, megbetegszenek, a pénzt hajszolják és közben mindent tönkre tesznek maguk körül.
Rengeteg párhuzamot találhatunk a regényben a mi közelmúltunkkal, a volt szocialista blokk országai magukra ismerhetnek. Látjuk a kétes felemelkedést és a bukást. Ezért is lehet Bator könyve a szocialista rendszer eddigi leghitelesebb irodalmi tükröződése.
A történet magával ragadó, a próza helyenként költői szépségű, máshol gunyoros, ironikus. A szöveg nagyon sűrű (nincs párbeszéd), a mondatok túlzsúfoltak, mégis egyszerűnek hatnak. A súlyos tartalom ellenére a regény meglepően könnyen olvasható és nagyon szórakoztató. Joanna Bator mesél! Az olvasót beszippantja a történet, ahol kedvére hosszan időzhet. Különleges, ahogy a mindentudó narrátor hangja, a szöveg stílusa aszerint változik, hogy éppen kinek a történetét meséli.
Meg kell emlékeznünk a nagyszerű fordításról is. Hermann Péter fordítása könnyedén, magától értetődően vezet be Joanna Bator világába.
Az érzelmi zűrzavaron a tiszta logika, a dolgok érzelmektől mentes szemlélete, megértése lehet úrrá. Nem véletlen hát, hogy az unoka, Dominika (istenhez közeli!) a matematikában tehetséges. Dominika születése, a karácsony misztériumának egyszerre burleszk és megindító megismétlése. Dominikát gyermekkora óta vonzza a víz. Szeret a kádban a víz alá bújni, kiváló úszó. Nagyanyja Zofia és anyja Jadzia kapcsolata is egészen különleges volt a vízzel. Így, amikor a türkizkék kispolszki, kormányánál Jagienka Pasiakkal áttöri az Engedély nélkül belépni tilos! feliratú korlátot, a vizipók-sellő tavacskába zuhan, és Dominika kiesik a kocsiból, majd a tó fenekére süllyed, nem ijedünk meg. Dominika alámerül a vízben, fuldoklik… ám akkor hirtelen eszébe jut, hogy tud úszni!
A víz a négy őselem egyike romboló és alkotó, pozitív és negatív, elválasztó és egyesítő általában női princípium, hiszen a vízből élet születik A teremtésmítoszokban mint az univerzális anyaméh a Magna Mater jelenik meg. A vízhez, az eredethez való visszatérés magában foglalja a halálnak, a régi élet megszűnésének és az újjászületésnek a lehetőségét. Ez az alapja a különféle megtisztulási és beavatási szertartásokban a rituális vízhintésnek, mosakodásnak vagy fürdőnek. A Biblia teremtéstörténetében „Isten lelke lebegett a vizek fölött” (Ter 1,2), majd Isten kettéválasztja a kezdeti víztömeget: a felső részből lesz az égbolt, az alsóból pedig a tenger (Ter 1,6–10). A víz itt nem teremtő erő, nincs mágikus megtisztító hatalma, Isten az, aki megtisztíthat a hatalmában álló vízzel. Az Ószövetség ismer rituális mosakodást és fürdést. A Leviták könyve így fogalmaz: „Most az, aki tisztulásra jött, mossa ki a ruháját, nyírja le a haját, fürödjön meg a vízben és tiszta lesz.” A próféták mélyebb tartalommal is ellátták ezt a szertartást, miszerint a víz kiömlése a bűntől is megtisztít: „Azon a napon forrás fakad Dávid háza és Jeruzsálem lakói számára, hogy megtisztuljanak a bűntől és a tisztátalanságtól.” (Zak 13,1)
A vízfürdő tisztára mos a bűnöktől, és az újjászületést szimbolizálja.
Ezt a párhuzamot nem lehet nem észrevenni. A Homokhegy a lehetőséggel zárul. Azzal a lehetőséggel, hogy a legfiatalabb generáció talán képes lesz megbocsátani, feledni és túllépni a múlton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése