2016. február 26., péntek

Cheryl Strayed: Vadon

2016 első beszélgetésének témája Cheryl Strayed Vadon című regénye volt. A könyv megosztotta a jelenlévőket. Ha egy 10 pontos skálán néznénk a tetszést, akkor a 0 ponttól talán a 6-os, 7-es pontig terjedne az értékelés. A 7-est én adtam.
Mi is volt a baj ezzel a regénnyel? Először is maga a szöveg. Nem irodalmi igényű, lapos, közhelyekkel terhelt, hazug. Nem jobb, mint a futószalagon gyártott, szinte gyorsírással lejegyzett bestsellerek.  A tartalom sem tetszett mindenkinek. Unalmas szenvelgés, csöpögős, hiteltelen önmaga keresés, elfogadhatatlan viselkedés. Nem érezhető a főhős változása, nem értjük, miért nem a családot tartja össze az anyja halála után, miért megy el olyan útra, amelyre sokunknak nincs lehetősége, bár szükségünk talán lenne rá. Ügyefogyottan, nemtörődöm módon, készületlenül pl. rossz bakancsban indul el, bátorsága inkább vakmerőség, az úton lejegyzett élményei érdektelenek, sőt hiteltelenek, megírásukkal nem segít másoknak.  Tudatlannak lenni és ostobán viselkedni sajnos nem nehéz, nekem is sikerült. 30 éve túrázom, többnyire a Bükkben, de jártam többek közt az Országos Kék „ösvényeit”, voltam az Alpokban, a Dolomitokban, mégis két éven keresztül olyan bakancsom volt, ami szisztematikusan tönkre tette a lábam. Az orránál elkeskenyedő, hegymászáshoz való bakancsot vettem a város akkori legjobb és egyben egyetlen túraboltjában. Nem egy számmal nagyobbat, ahogy azt már sokszor tanácsolták, hanem olyat, ami éppen jó volt. Én többnyire csak hétvégén túráztam, így lassan derült ki, mennyire nem jó ez a bakancs. Két évig hordtam, méregdrága volt, és nem volt pénzem másikra.
Sokan saját élettapasztalataikkal, saját lelki kríziseikkel vetették össze a történetet, amelyben ők helyesen, Cheryl pedig helytelenül viselkedett. A kevésbé elutasítóak megemlítették a természet, az út, „az úton levés”, a fizikai megterhelés gyógyító hatását, egyes részletek szépségét, az amerikai vidéket (posta, bolt, üdülőhely, kempingek, a vidéki házuk, a kert) és lakóit bemutató zsánerképeket. Köszönöm az értékeléseket, a hozzászólásokat és természetesen köszönöm és elfogadom a bírálatot is. Azt hiszem ebből a regényből hiányoltuk az az intellektuális teljesítményt, amelyet az eddig olvasott művekben megtaláltunk.
Talán csak John Grogan Marley-ja kapott ennyire negatív kritikát. A Marley és a Vadon hasonlítanak abban, hogy mindkettő életrajzi elemekre épít, a szöveg a többi olvasmányhoz viszonyítva kevésbé igényes, nincs igazi katarzis, és ezek szerint megosztó a tartalma.
Milyen a Vadon az én olvasatomban? Végtelennek tűnő gyaloglás összemixelve a múlt traumáival, amely során intim titkok és bűnök jutnak a felszínre. A történet főhőse Cheryl (eredeti neve Nyland, a Strayed nevet maga választotta), aki 22 éves korában elveszíti az édesanyját. Az anya elvesztése egyben a szeretet elvesztését is jelenti a számára és identitása teljes felbomlását. Úgy védekezik, hogy mindent lerombol maga körül, drogozni kezd, nem fejezi be a főiskolát, egyéjszakás kalandokba menekül, abortusza lesz, házassága tönkremegy.  Amikor már semmije sem marad, már nincs mit vesztenie egy hirtelen ötlettől vezérelve minden ingóságát eladja és az utolsó nyáron összekuporgatott fizetéséből elindul a világ legveszélyesebbnek tartott túraútvonalán a Pacific Crest Traile-en. Egyedül megy, hogy feldolgozza valahogy azt a mérhetetlen gyászt, ami teljesen letaglózta. Nem azért megy, mert valahol - valamikor elveszítette önmagát és most elindul, hogy megkeresse. Cheryl azért lép a túraösvényre, hogy legyen ereje kilépni egy rossz irányú folyamatból. A vadon valóságos, megélt élmény, valódi jelenlét szembeállítva a virtuális élményeket nyújtó civilizációval. Az út, a folytonos le-föl élmény, a monotónia, a megnevezhető fizikai szenvedés, az életveszély és a jelen félelmei, az egyszerű örömök újra felfedezése, a találkozások segítik legyőzni az önsajnálatot. Az ösvényen újfajta intimitásra lel, érzi ANYA jelenlétét, ami segíti őt az elengedésben és feloldja azt a dühöt és haragot, amit az elvesztésekor érzett.
Ezek miatt éreztem a közhelyes mondatokat igaznak és valódinak. Cheryl túl sok mindent cipelt a hátán és túl sok mindent a fejében. Tárgyai (pl. a vietnami emlékkarkötő, a Bob Marley ing, a könyvei és az elégetett lapok) a történet során szimbolikussá váltak, és fokozatosan, ahogy egyre erősebb és magabiztosabb lett, ahogy oldódott a fájdalom el is hagyta őket az út során. Talán sokan azért is voltak ennyire elutasítóak mert úgy értékelték, ügyetlen és direkt a szimbolika, és maga az út sem vált erős szimbólummá. A legjobb szimbólum szerintem abból a madártollból lett, amit az út elején kapott az egyik túrázótól. „Valami korvidáé lehetett – jelentette ki, és egy ujjal finoman megérintette a tollat. – Hollóé vagy varjúé, mindkettő az üresség szimbóluma – tette hozzá rejtélyes hanghordozással. Üresség? – kérdeztem vissza elszontyolodva. – Az jó dolog – bólogatott. – Minden az ürességben születik, ott veszi kezdetét. Gondolj csak arra, hogyan nyeli el egy fekete lyuk az energiát, hogy aztán valami új, valami eleven szülessen belőle.”
Számomra szépek és jól megírtak voltak azok a részek, amelyekben az édesanyjáról, a családról, a család lováról - Ladyről, és a találkozásokról ír. A teljes könyvre már nem futotta az élményanyag, talán egy-egy novellára lett volna elegendő, ezért fulladt ki a végére, amit sokan meg is jegyeztek.
Nagy a távolság a 90-es évek punk, goatrance, több napos bulikat szervező nemzedéke, a nemzedék szabadság élménye és a között, amit a mi 50+ nemzedékünk itt Közép-Európában szabadságként él meg. A regény ezt a távolságot nem tudta legyőzni és ez nem az olvasó hibája.