2018. október 29., hétfő

Egy másik út Indiába...Arundhati Roy: Az apró dolgok istene

Az Apró Dolgok Istene elsősorban India regénye, bár tekinthetjük családregénynek, vagy filozófiai regénynek is.
A történet középpontjában egy angol kapcsolatokkal rendelkező, középosztálybeli szír keresztény család áll. A cselekmény India Kerala nevű tartományában játszódik, nagyrészt Ajemenemben, abban a városban ahol a szerző Arundhati Roy töltötte a gyermekkorát.
Az elbeszélés nem kronológikus, a történéseket az emlékezés irányítja. A narrátor vissza-visszatekint a múltba, egy dologról eszébe jut valami más, csapong – a stílus könnyed, elegáns és közvetlen. A regény in medias res kezdődik, mint a görög sorstragédiák, a történetet visszafelé fejtjük fel, mint abban a régi történetben egy bizonyos Oidipusz, aki nem kerülhette el a végzetét, ahogy ennek a könyvnek a szereplői sem.
Ez feszültségkeltő technika, hiszen az indítékok, azok az események és döntések, amelyek a jelen állapothoz vezetnek, rejtve maradnak és csak fokozatosan, mozaikszerűen kerülnek a felszínre, hogy majd egyszer csak bravúros módon összeálljanak egy teljes egésszé és minden a helyére kerüljön, hogy mindent meg tudjunk magyarázni, akkor is, ha megérteni és belátni számunkra nagyon nehéz.
Filmekben is találkozhatunk ezzel a szerkesztésmóddal, nekem két fim jutott eszembe, mindkettő nagy kedvenc, Robert Altman Rövidre vágva, Jim Jarmusch Mystery Train.
Nem könnyű olvasmány ez a regény, nagy figyelmet kíván az olvasótól, nehezen fogunk belerázódni az olvasásba, a nevek is idegenek a számunkra, sok a szereplő, akik különböző, nem mindig egyértelmű módokon kapcsolódnak egymáshoz. Én az elején csináltam egy családfát, amint új szereplő tűnt fel elhelyeztem a viszonyrendszerben. Nekem ez sokat segített a megértésben és a követhetőségben. Javaslom, hogy végén olvassunk újra pár oldalt a huszadiktól. Amúgy is ez a huszadik emblematikus!
A regény számos témát felvet, noha a téma változatlanul India. India különböző aspektusokból. Felejtsük el Hajnóczy Rózsát, ez nem az az India, ez nem az a könyv. Vegyük sorra, miről is ír Arundhati Roy, mi mindenről beszél egy család történetén keresztül.
Elsősorban beszél India történelméről, a politikáról, a brit gyarmatosításról, amellyel Anglia megszakított egy természetes fejlődési folyamatot, erőszakos és természetellenes módon telepedett rá az országra és a lelkekre. Az indiaiak elkezdik csodálni és majmolni a hódítókat, meg akarnak felelni, de hódító és meghódított nem értheti meg egymást. A Dzsungel könyve nagyszerű klasszikus, nagyon szeretjük, itt mégis furcsa, hogy Ammu ezt olvassa fel a gyerekeknek, egy atyáskodó, igazságos és bölcs hódító könyvét Indiáról. Amikor megérkezik Sophie Mol, az Angliában felnőtt félig angol félig indiai unokatestvér és édesanyja Margaret, a család elkezdi produkáltatni a gyerekeket, akik hosszú összefüggő részeket tudnak fejből idézni a felnőtteknek szóló klasszikus angol irodalomból. Az angolok, a kislány Sophie nem ismeri ezeket a műveket, a megfelelés lehetetlen, hiába próbálnak angolabbnak lenni az angoloknál.
Aki szívesen olvasna többet erről a korszakról, vegye a kezébe E. M. Forster Út Indiába című regényét, egy könnyebben követhető és értelmezhető, hagyományos szerkesztésű gyönyörűen megírt történetet a barátság és megértés lehetetlenségéről hódító és meghódított között.
Aztán ott van a kommunizmus, mint egy eleve elvetélt kísérlet India modernizálására. Meg a kasztrendszer, melynek merevsége és könyörtelensége tönkretesz és szolgaságba, kiszolgáltatottságba taszít. Rossz azt olvasni, hogy nincs kiút, hogy ebbe csak belenyugodni lehet, hogy nincs választási és nincsenek lehetőségek.
A szolgaság megöli a lelkeket.
A kultúra és a hagyományok egyrészt kapaszkodót jelentenek, másrészt gúzsba kötnek. Érdekes, hogy a család minden tagja megpróbál kilépni a hagyományok, a tradíciók kötöttségéből, de mindenki visszatér a családi házba és megbűnhődik, mert megszegte a törvényeket. Az egyéni érdek, az egyén vágyai soha nem lehetnek olyan fontosak mint a közösségi, tradicionális értékek. A szerelem is veszélyforrásként jelenik meg, az indulatok, az erős érzések nem kezelhetők a hagyományokkal.
A kereszténnyé vált anglofil család, akinek az egész élete a megőrzés körül forog – konzervgyáruk, savanyító üzemük van – kizárja magát a hagyományokból, de másik kultúrába sem tud igazán belekapcsolódni. A hindu mítoszokban mindenki megtalálta a neki megfelelő figurát, amivel tudott azonosulni, amelyhez ragaszkodhatott, amelyet tisztelhetett.Ez a lehetőség örökre elveszett számukra.
Számomra ezzel a könyvvel vált érthetővé az a közhely, hogy az indiai viszonyok ellentmondásosak, India az ellentmondások földje. Ez egy rendetlen társadalom, az egyetlen rendező elve az idejét múlt kasztrendszer, és a hagyományok vakon követése, ami egy modern világban már nem működőképes, illetve működik, de frusztrációt és szomorúságot hoz, a szomorúságból, a bánatból pedig düh és gyűlölet lesz. „ Mert a regény arról is szól, hogy egy idős asszony nagy irigységében, hogyan tesz inkább tönkre egy egész családot, nemzedékeket, a jövőt … mert nem kaphatja meg azt, amit akart, és ha már ő nem lehet boldog, akkor más se legyen az.”- írja egy blogger. https://kulturleny.wordpress.com/2014/03/17/az-apro-dolgok-istene/blogger
Sokrétű regény ez, mert egyrészt olyan világ tárul fel, ami távol áll a miénktől, ugyanakkor egyetemes emberi érzésekről is szól. A szerelem, a nők helyzete, a család, az egyén és a közösség viszonya, az árulás, az előítélet.
A testvéri szeretet ábrázolása az egyik legszebb, amit valaha is olvastam. A gyerekek helyzete a családban is olyan téma, amiről a regény nagyon érzékenyen beszél. A gyerekek igényei nincsenek figyelembe véve, senkit nem érdekel, mit szeretnének, mit éreznek, milyen félelmeik vannak, holott nyilvánvaló hogy szeretik a gyerekeiket. A családban soha nem kerülnek kibeszélésre a konfliktusok, a vágyak az érzések. Nem beszélnek arról, mit is gondolnak valójában. Az érzéseik helyett a hagyományokba kapaszkodnak, mert úgy gondolják, az érzések kontrollálhatatlanok és veszélyesek.
Felkavaró történet, újra és újra eszünkbe jut egy-egy részlete. Ha sikerül átrágni magunkat az elején élvezhetjük a szöveg szépségét, költőiségét, a különleges és mesés történet mozaikokat, meghatódhatunk és elgondolkodhatunk azon milyen sorsa is lehet egy embernek.

Apró dolgok… Az élet apró dolgok sorából áll, többségünk életében csak nagyon kevés igazán nagy dolog van. De az apró dolgok vezetnek a nagy dolgokhoz, a nagy tragédiákhoz… az apró dolgok fontosak, az apró dolgok hol szépek, hol kegyetlenek. De gondolhatjuk azt is, hogy az apró dolgok, az egyéni élet fájdalmai, az egyén vágyai nem számítanak egy nagyobb közösség vonatkozásában… döntse el mindenki ki, mi az apró dolgok istene.

A regényt, mely 1997-ben elnyerte a Man Booker-díjat, 2017-ben változatlan fordításban újból kiadta a Helikon.Vajon mi változott az elmúlt húsz évben....


Aki elkészítené a banánlekvárt, annak egy kis segítség.
https://rakenrollfoka.wordpress.com/2014/04/16/bananlekvar/
   
Arundhati Roy 1961-ben született a Meghálaja állambeli Silangban. Szülei válása után anyjával és fivérével Kérala államba költözött. Az egyetemet Újdelhiben végezte, építészmérnöknek tanult.
Az egyetem után forgatókönyveket írt, és politikai aktivistaként tevékenykedett: számos könyvet publikált, melyekben vehemensen kiállt a globalizációval, a fegyverkezéssel, a nyakló nélküli iparosítással szemben.

2018. szeptember 12., szerda

"Autista? Na és mit tud?" - Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és kockafej

Sokan olvasnak szívesen megtörtént, valóságos történeteket, valóságos emberekről. Kartali Zsuzsanna Anyacsavar és kockafej című könyve irodalmi igényességgel megírt kettős életrajzi regény, az első olyan dokumentumregény Magyarországon, amely az autizmus problémájával foglalkozik.
Az egyik főhős Zsombi, aki az autizmus enyhébb formájában szenved – asperger szindrómás. A másik főhős az édesanya, a történet írója, aki Zsombit neveli. Kettőjük közös élete az, amiről ez a különleges regény szól, Zsombi születésétől a kamaszkorig.
A szerző elsősorban arról ír, milyen érzés megküzdeni ezzel a problémával, mi az, amit kalandosnak vagy viccesnek érez, milyen nehézségeket kell feldolgozni, mi jelent kihívást? A megfelelő iskola kiválasztása például szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik és egy olyan hétköznapi dolog, mint egy egyszerű buszozás is feladattá válik. Zsombi imád utazni és buszon ülni. Ezért ha üres széket lát, boldogan odarohan és leül, és a megszerzett helyet nagyon nehezen adja át, ha erre szükség lenne, mert nem érti, miért is kellene. Ez aranyos, amikor az ember még kicsi, de egy kamasz fiúnál már nehezebben tolerálható.
Bár nehéz a téma, a könyv mégsem lesz nyomasztó. Ez a józan és tárgyilagos hangnak köszönhető, a tájékozatlanságból eredő esetlen vagy bántó reakciókkal szembeni elnéző türelemnek, annak, hogy a szívszorító mellett ott van a megmosolyogtató is. Pedig nemcsak Zsombinak, hanem a társadalomnak is van mit behoznia a támogató viszonyulás, az elfogadás terén. Ez a könyv azért is nagyon hasznos, mert egyrészt érzékenyít, másrészt tájékoztat, információval lát el.
Nekem nagyon tetszett, az őszinteség, a nyíltság, az, hogy néven nevezi a dolgokat. Kartali Zsuzsanna a való életről, a mindennapokról ír részlet gazdagon és élményszerűen. A könyv a családról szól és benne Zsombiról, arról, hogyan változik a család élete a tizenhét év alatt. Azt látjuk, hogy lehet bármilyen értetlen és időnként rideg is a külvilág ők nincsenek egyedül. Felbukkan például a férj édesanyja, az anyós, aki addig nem sokat törődött velük, az anyai nagyapa, aki nemcsak a logisztikában fontos tényező, hanem ő lesz az, akitől Zsombi eltanulja a bütykölés, a szétszedés és összerakás művészetét, a technikai érdeklődést, a kütyük, köztük a számítógép iránti vonzódást. Úgy tűnik ez a mozzanat később egész életét segíti majd. Testvér érkezik Zsömi, aki úgy fogadja el a bátyját, ahogy van. Végig aszisztáljuk az édesapa betegségét majd halálát, és a későbbi párkeresést.
Számomra vonzó az édesanyának az a törekvése, hogy megértse a fiát, a rendíthetetlen célja, hogy Zsombi a társadalom részévé válhasson, hogy megtalálhassa a saját útját és a saját helyét.
Zsombi története siker orientált. Nem arról szól, hogy az embert lehúzzák a körülményei, hogy belesüppedünk a nehézségekbe és feladjuk. Pedig erről is szólhatna. Arról szól, hogy mindig van kiút, mindig van valami, ami egy kicsit jobb, addig kell kapálózni, amíg előrébb vagy tovább nem lendülünk. Minden apró eredményt, minden kis örömet és élményt meg kell becsülni. Ők sem zárkóznak a négy fal közé és még Kínába is eljutnak.
Ez a könyv esélyt és lehetőséget kér Zsombinak és sorstársainak. Megpróbál leszámolni az előítéletekkel és a félreértésekkel is. Az Esőember című film hatására például sokan zseniális képességeket társítanak az autizmushoz.  Zsombi IQ-ja átlagos, imádja ugyan a kütyüket és jelenleg számítógépes programozást tanul, de beilleszkedési, kapcsolatteremtési képességei minimálisak, nehezen tud beszélgetni másokkal, inkább a saját világába szeret belefeledkezni.
Sokan és sokféleképpen írtak már anya és gyermeke közötti kivételes kapcsolatról. Az anyacsavar és kockafej nagyon szép könyv az anyai szeretet erejéről, a tevőleges szeretetről, az odaadó figyelemről, a feltétel nélküli elfogadásról.

2018. szeptember 11., kedd

Gróf Nádasdy Borbála - emlékek, gondolatok

Színésznő, balettpedagógus, memoáríró. Sokrétű és kalandos élete során mindig sikerült valami olyasmit csinálnia, amit teljesen tudott vállalni, színészetet, tánctanítást, családot és gyermeknevelést, írást.
Olyan életet élt, amelynek az élmény anyaga több kötetre is elég, és olyan családba született amely kötelez. „Már gyerekkoromban arra tanítottak bennünket, hogy nekünk többet kell nyújtani, mert az őseink iránti tisztelet ezt követeli.”-mondja egy interjúban.
A család jelentős szereplője volt Magyarország történelmének, a Nádasdyak neve elválaszthatatlan a nemzet és a közérdek szolgálatától. Ősei ahhoz a történelmi családhoz tartoznak, akik nádorokat, hadvezéreket, országbírókat adtak az országnak, rokonságban áll Zichy Ilonával, az Eszterházy családdal. Szomorú, hogy  a Nádasdyak múltját kevés emlék őrzi. Nem rajtuk múlt, hogy a nevükhöz fűződő kastélyok, kúriák, templomok, gazdasági épületek többségének mára csak a nyomai maradtak. A család tagjai is szétszóródtak, ma a világ 14 országában élnek, de ötévente egyszer Magyarországon találkoznak.
"Pali gróf" - Borbála édesapja délceg, művelt férfi volt, szeretett mulatókba járni. A pesti Moulin Rouge-ban szeretett bele a polgári származású Augner Antónia Margitba, aki modern táncot tanult és táncosnőként akkor már a Nemzeti Színház színpadán is sikereket ért el. Nádasdy Tamásné, a gróf édesanyja nem nézte jó szemmel, hogy fia "egy színházi hetéra karmai közé" került, és Antónia családja sem örült a kapcsolatnak. De a szerelem legyőzte az akadályokat, a frigy megköttetett. A fiatal pár a család lepsényi kúriájába költözött be, itt születtek a gyerekek Erzsébet és Borbála, itt éltek és gazdálkodtak a második világháború előtt. A Nádasdy-lányok gyerekkorukat a lepsényi kastélyban töltötték, paradicsomi körülmények között, sok szép emlék fűzi őket Bakonynánához is, ahol a vadászkastélyuk volt.
A kommunista hatalomátvétel után a családi birtokokat elkobozta az állam, kitelepítve Borbála is korán kényszerült munkát vállalni. Az 1956-os szabadságharc bukása után nyugatra menekült. Tehetségének köszönhetően Bécsben filmszerződéseket kapott, s az ifjú filmcsillagot olyan színészlegendák fogadták baráti körükbe, mint Yul Brynner, Romy Schneider, Gérard Philippe. Egy szerelem vitte Párizsba, amelynek a következménye kínlódással teli párizsi évek, a filmes karrier vége, testet-lelket igénybe vevő foglalkozások sora lett.  De itt vált elismert balettmesterré is, munkájából 30 évnyi szolgálat után ment nyugdíjba, és itt élt második férjével és gyermekeivel.
Nádasdy Borbála minden könyve életének feldolgozása, panasz nélkül, őszintén és tárgyilagosan. Az a célja, hogy beszámoljon a múltról, hogy elmesélje, megossza azt ami történt.
A három népszerű életrajzi kötetben (zagolni zabad?2008; A szabadság zaga2009; Maradni zabad!2010) gyermekkoráról, arisztokrata felmenőiről, az emigrációról, a tizenhét évesen elkezdett bécsi filmszínésznői karrierről, franciaországi letelepedéséről, családjáról ír. Nagy erénye ezeknek a visszaemlékezéseknek a humor, és az, hogy nem panaszáradatról van szó, a derűs és vidám pillanatok ugyanúgy helyet kapnak, mint a szépítés és köntörfalazás nélkül megírt tragikus események. Egyszerűség és az élő beszéd közvetlensége jellemzi az írásokat, olyanok, mintha beszélgetnénk. Borbála mesél, és mi úgy érezzük, akár bele is szólhatnánk, bólogatunk, hogy igen igazad van, vagy azt gondoljuk, ebben nem értek egyet veled.
Egy félig szakács-, félig memoárkönyvben, az Ízes életben is az emlékezést folytatja Nádasdy Borbála. A könyv 2012-ben jelent meg, és benne van minden íz, amit élete során megtapasztalt a boldog gyermekkor ízeitől a franciás ízélményekig. Azaz a békebeli gyermekkor, a nyomorúság évei, az emigráció, európai sikerek, házasságok, gyermeknevelés, az unokák látogatásai – az étkezéseken keresztül.
Az úton-útfélen (2014) című kötete eltér a többitől, a jelennel foglalkozik. Mivel műveit széles olvasóközönség szereti, sokfelé hívják, sajátos történelemóráival, könyvbemutatóival járja az országot. Az Úton-útfélen az ilyen alkalmakkor begyűjtött tapasztalatoknak, benyomásoknak, élményeknek, találkozásoknak, beszélgetéseknek a megörökítése.
Legutóbbi, 2017-ben megjelent könyve Asszonyszerelem, asszonysors szintén memoár és a közelmúltról szól. A Franciaországból való végleges hazatérésről, szeretett férje haláláról, az elengedés fájdalmáról, az újbóli otthon teremtésről
Mindig meghatja és nagyon sokat jelent számára az emberek szeretete. És vissza is ad az olvasónak valamit cserébe. Derűt, pozitív gondolkodásmódot, szilárd értékrendet, hitet és optimizmust.

2018. szeptember 7., péntek

A mi Provance-ünk avagy "bor, mámor, Balaton" - Édesvizi mediterrán négy folytatásban.

Van élményfürdő, élménypark és jó pár éve már élményregény is. Tóth Gábor Ákos három részre tervezett Balaton trilógiája, amely közben tetralógiává hosszabbodott is ebbe az irodalmi műfajba sorolható.
Édesvízi mert a Balaton-felvidéken játszódik és mediterrán, mert olyan a hangulat mint valami mediterrán partvidéken sőt az éghajlat is hasonló, és egyre inkább hasonló lesz, ahogy a klímakutatók nyomán az első részben a szerző hosszabban is kifejti a lehetséges kilátásokat.
A mintát a toszkán és provance-i élményregények jelentik, azt is mondhatnánk, hogy „bor, mámor, Balaton” és egyúttal megemlékezhetünk a műfaj nagymesteréről, az idén januárban 78 éves korában elhunyt Peter Mayle-ről.
A történet indítása röviden. Főszereplőnk T.G Oaks magyar származású kanadai, aki kisebb filmes kiruccanás után abból él, hogy a magyar közösség kertjeit és a házak környékét rendben tartja. Édesapja 56-os menekült, egyedül nevelte fel a fiát, miután az anya elhagyta a családot. Jelenleg öregotthonban él, úgy látszik már nincs komoly kapcsolata a külvilággal. Mégis az ő révén egy titokzatos barát által az Oaks házaspár váratlan örökséghez – szőlőbirtokhoz és egy kúriához jut Balatonszéplakon…minden ami történik erről szól, hogy utaznak majd települnek ide, mit csinálnak, hogyan illeszkednek, milyenek az itthoni viszonyok, hogyan alakul a sorsuk, ami egybefonódik a kis balatoni faluval, az öreg kúriával, egy kicsit a múlttal és az itt végbemenő változásokkal.
Kérdés, hogy van-e a Balaton-felvidék is annyira érdekes és izgalmas, mint egy toszkán vagy provence-i vidéki idill. Én erősen azt gondolom, hogy van. Annál is inkább mert számunkra a Balaton ikonikus táj. Nincs még egy ilyen része Magyarországnak! Ha azt hallom Balaton, akkor azt érzem, hogy labdázunk a vízben, én úszógumiban kapálózok, hogy süt a nap, hallom a zsibongást, valaki azt mondja keressek kecskekörmöket és én lelkesen keresek (kisgyerekekkel minden galádságot ki lehet próbálni ugye, de én nem veszem észre ezért nem is bánt!), látom magam a villa kertjében anyukámmal és néhány ott nyaraló hölggyel, ahol áhítattal hallgatom az ártatlan pletykálkodást - moccanni se merek, nehogy megtörjön a varázs, és legfőképpen nehogy elküldjenek -, amint átjárunk a közeli üdülőbe ebédelni (háromból! lehet választani), hajókirándulásra megyünk, nézem a hullámokat, még látom az egyre távolodó partot. Életemben először itt nyaralok egyedül szülők nélkül, Balatonszemesen osztálytársakkal, máig nem értem, hogy engedtek el...Gin tonikot iszunk, teljesen magunkra vagyunk hagyva, otthon azt hiszik valami táborfélébe vagyok, beázik a sátor, elmegyünk Szárszóra megnézni a József Attila emlékszobát, stoppal utazgatunk. Aztán már felnőttként Tihanyban egy kiránduláson a kollégákkal rájövök, mennyire megejtő ez a táj és majdnem elsírom magam, hogy ott lehetek. Túrázom a Balaton-felvidéken, a szőlődombok között, lopunk egy kis gyümölcsöt, néha utunkba esik egy-egy présház, van ahol megkínálnak borral, szódával. Benne vagyunk a tájban, jelen vagyunk, faluról-falura gyalogolunk és időnként a távolban megcsillan a víz. Nekem ez a Balaton, a "Balcsi", amit én nem használok ugyan, mert modorosnak és bennfenteskedőnek érzem, de ami kifejezi a szeretetet, hiszen becézzük a tavat, a tavunkat.
Ez a Balaton a színtere a regénysorozatnak, én ezekre gondolok olvasás közben, mások másféle élményekre, de egy biztos, mindnyájunknak van valamilyen élménye. Ezért telitalálat a Balaton mint helyszín.
Tóth Gábor Ákos könnyeden, szórakoztatóan, szellemesen ír, a sztori mögött ott van a táj, a hangulatok, a balatoni létforma, a gasztronómia, a borkultúra, a helyi furcsaságok, az ízek és illatok, a jól megírt ismerős karakterek és az örök téma, az ellentét a bennszülöttek valamint a nyaralók és a betelepülők között. A szerző erről így ír egy interjúban.
"Ahhoz a kívülről jöttnek – például nekem és a családomnak – elég sokat kell tepernie, hogy valamennyire befogadják. De éppen ezen összecsiszolódási folyamat során esik az ember szerelembe a balatoni létformával. Ez az a bizonyos felfedezés öröme, amit szeretnék átadni a hazai és külhoni olvasóknak egyaránt. Azt gondolom ugyanis – s remélem, nem tűnik szerénytelenségnek a párhuzam – ha Peter Mayle nem írja meg a világhírű provence-i élményregényeit néhány ütődött angol hányattatásáról a „tuskó” franciák között, ma talán jóval kevésbé szárnyalna a dél-franciaországi ingatlanpiac."
Mi minden van még a sztori mögött, mit olvashatunk a sorok között, bár nem baj, ha megelégszünk a történettel, mert az is érdekes és mulattató. Például azt, hogy mi mernénk-e idejönni Kanadából? Mennyi változást, változtatást merünk felvállalni az életünk során? A humor sok mindenen átsegít, ne vegyük magunkat túlságosan komolyan. Kell egy hely, egy közösség ahol otthon lehetünk és ahová tartozhatunk. Figyeljünk jobban a múlt örökségére, a múlt értékeire. Szeressük jobban magunkat, mert akkor mi is szerethetőbbek leszünk.
“Milyen kár, hogy a fényképezőgép nem képes megörökíteni az illatokat, mert egy remek, forró nyári nap Haute Provence-ban minden ízében van olyan emlékezetes, mint a napfénybe olvadó levendula- és zsályamezők látványa. Szikkadt föld és szikla, a gyógyfüvek fanyarsága, a meleg szellő, a fűszeres forróság illata – a táj lepárolt esszenciája.– írja Peter Mayle a Még mindig Provence-ban.
Milyen igaz, megismerni úgy lehet valamit, ha odamegyünk és megtapasztaljuk. Ott kell lenni, részt kell venni. Semmi több...

2018. július 27., péntek

Egy cica Őszentsége udvarában...

„A buddhizmus célja nem az, hogy megtérítse az embereket. Hanem az, hogy olyan eszközöket adjon nekik, amelyekkel nagyobb boldogságot érhetnek el. Hogy boldogabb katolikusok, boldogabb ateisták, boldogabb buddhisták legyenek.”
Mesélőnk jó családból származik, ám ellopják, és a biztos halál vár rá Újdelhi sikátoraiban, mikor „véletlenül” épp arra jár a dalai láma, és megmenti őt.
Az éhező és sajnálatra méltó kiscica egy gyönyörű, a hófödte Himalájára néző szentélyben, a dalai láma macskájaként kezd új életet.
A történet kedves, melegszívű, ugyanakkor bölcs. A kicsit hiú, kicsit lusta, de végtelenül jó szándékú macska felfedezi a láma környezetét, barátságokat köt, felfedezéseket tesz, segítségével bepillanthatunk a dharamsalai élet zárt világába. Kis kémként tudósít Őszentsége bizalmas találkozóiról a hollywoodi hírességekkel,  önsegítő könyvek szerzőivel, és ezen keresztül megtudhatjuk, hogyan lelhetünk boldogságra ebben a rohanó, anyagias világban. Nekem Richard Gere jutott eszembe, amikor ezeket a részeket olvastam. Megismerkedünk néhány olyan emberrel is, akik Európát vagy Amerikát elhagyva itt keresnek valamit. Ha azt mondjuk, hogy önmagukat az nevetségesen hangzik, hogy a boldogságot, az pedig patetikusan és egyik sem illik könyvhöz. Talán azt mondhatnánk, hogy egy élhető környezetet, elfogadó közeget boldogulást és egy másfajta életmódot.
Első olvasásra szinte észre sem vesszük, hogy a helyzetek, a szituációk, a történések, a beszélgetések, a szövegbe ügyesen beszerkesztett rövidke tanmesék mind azért is vannak, hogy általuk közelebb kerülhessünk a buddhista tanításokhoz, hogy megérthessük buddhizmus lényegét, és hogy ez az épülésünkre és boldogulásunkra szolgáljon. 
„Varázsszerűen hatott rám a könyv, azt is mondhatnám, hogy sorsfordító volt: nagyon sokat változott a gondolkodásmódom. Amikor egy-egy akadály kerül elém, rögtön vissza tudok nyúlni valamelyik történethez, amit a könyvben olvastam. Mindezt sok humorral, szívmelengető stílusban – nagyon ajánlom mindenkinek.” 
Kádár Tímea, a könyv fordítója

2018. június 7., csütörtök

Egy újabb Churchill életrajz - vagy valami más? Anthony McCarten: A legsötétebb óra

1940 májusa. Nagy Britannia háborúban áll. Minden reménytelennek tűnik, a nácik elfoglalták Hollandiát és Belgiumot, behatoltak Franciaországba, az olaszok bármikor beléphetnek a háborúba Németország oldalán és az Egyesült Államok vonakodik katonai segítséget nyújtani a briteknek. Neville Chamberlain (a miniszterelnök) lemond. Mindenki Lord Halifax-et szeretné miniszterelnöknek, azonban ő nem vállalja, mert a Lordok Háza tagjaként az angol törvények furcsasága miatt nem rendelkezett volna tényleges hatalommal. Más források szerint Halifax felismerte, hogy Churchill jobb háborús vezető lenne mint ő, ezért visszavonult a jelöltségtől.
Így kerül Winston Churchill a brit háborús kabinet élére. Egy lúzer, egy különc, akinek katonai pályafutása tele volt hibás döntésekkel, aki szivar és alkohol függő volt, és aki már visszavonult - 65 éves ekkor - és a családi birtokon festegetett.
Churchillnek meg kellett küzdenie azzal a lehetőséggel, hogy a megszállás bármikor bekövetkezhet, senki nem áll mögötte, a király szkeptikus, pártja ellene ármánykodik, a nép tájékozatlan és felkészületlen.
Anthony McCarten új-zélandi regény- és forgatókönyv író (a regényből készült film forgatókönyvét is ő jegyzi) drámai dokumentumregényt írt. A könyv nem egy a sok Churchill életrajz közül. Arra a 25 napra koncentrál elsősorban, amely bálványt csinált egy emberből és eddig soha nem látott oldalát mutatja be egy kiemelkedő történelmi személyiségnek. A szerző rengeteg forrást használt fel, hozzáférhetett a Churchill-archívumhoz, és olyan forrásokat is bemutatott és beépített a könyvbe, amelyek eddig nem voltak publikusak. Sőt olyan párbeszédeket is megpróbál rekonstruálni, amelyekről megbízható adat nem maradt fenn, de az események fényében és a jellemek ismeretében akár így is elhangozhattak volna.
A könyv alapján Churchillnek két zseniális felismerése volt. Az egyik, hogy hitet, elszántságot és lelkesedést kell öntenie a kabinetbe és rajtuk keresztül a népébe. Olvashatjuk a híres mondatokat: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket” „Harcolni fogunk a tengereken és az óceánokon…. meg fogjuk védeni a szigetünket…” Ezek a mondatok, a beszédei amelyeket többször újra és újra átírt, amelyeket gyakorolt és elpróbált a reményt jelentették egy olyan időszakban, amikor Európa a legsötétebb óráit élte és a brit flotta és haderő maradt az egyetlen komoly katonai tényező a térségben.
A másik, hogy rövid elbizonytalanodás után elvetette a Németországgal való kiegyezés lehetőségét, amit bár hivatalos jegyzőkönyvekben nincs nyoma, de visszautalások alapján úgy tűnik, fontolóra vett. Óriási volt rajta nyomás, hogy békét kössön az olaszok révén a németekkel. Churchill azonban kiváló taktikai érzékkel nemcsak túlélte az első bizonytalan heteket, hanem megerősödve került ki a küzdelmekből. Szilárd elhatározásra jutott, amelynek lényege az volt, hogy harcolni kell mindenáron.
És ne feledjük el azt sem, hogy az ő ötlete segítségével sikerült kimenteni a Franciaországban ragadt brit haderőt Dunkerque-nél. A hadsereg evakuálására Nagy-Britannia teljes honi hadiflottáját mozgósította. A hadihajók mellett halászhajók, a Temze kishajói, bárkák, jachtok is részt vettek a műveletben. A hajók fogadására teherautókból ideiglenes mólókat emeltek a tengerparton. „meg kell kérni az állampolgárokat, vagy legalábbis azokat, akik rá tudják tenni a kezüket egy megfelelő méretű hajóra, hogy keljenek át egy hatalmas, bár szedett-vedett flottában a Csatornán, a parton ragadt brit hadsereg kimentésére.” Ez az ötlet azért volt fontos, mert a  haditengerészet hajói nem tudtak elég közel menni a partokhoz.
Az evakuálás folyamán kimenekítették a teljes brit hadsereget, illetve a francia, belga hadsereg egyes alakulatait. Az evakuálás egy hete alatt 330 000 szövetséges katona menekült el Európából.
Nagy-Britannia súlyos, de nem megsemmisítő vereséget szenvedett a csatában. Az evakuált 330 000 katonát rövid időn belül sikerült ellenállásra képes új hadsereggé fejleszteni. Németország – bár győzött – időt veszített. A Dunkerque-nél elvesztegetett pár nap elég volt ahhoz, hogy Anglia lélegzetvételnyi szünethez jusson.
A szerző olvasmányos stílusban teszi közzé kutatásainak eredményét, néha kicsit száraz, túl részletező, de mindvégig érdekes marad. Nem fest egyoldalú képet Churchill-ről, bemutatja gyengeségeit, de nem zúzza porba a legendáját csak árnyalja a róla kialakított képet. Drámai és regényes életrajz, amely az életút sordöntő pár napjára koncentrál és így ad teljes képet a XX. század egyik ikonikus alakjáról, aki meg tudta fordítani a közhangulatot egy történelmileg fontos pillanatban.
Nem túlságosan köztudott, hogy “mesteri történeti és életrajzi műveiért és a magasabb rendű emberi értékek védelmében kifejtett szónoki tevékenységéért” 1953-ban irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Termékeny festő is volt, ám életének ez az oldala sokáig rejtve maradt a nyilvánosság előtt. Büszkén vállalta szenvedélyeit, s fennen hirdette: “Csak semmi sport!” Rendkívül sok hivatalos és civil elismerést kapott. A BBC, a brit közszolgálati adó 2002-es szavazásán a 100 legnagyobb brit listáján “mind közül a legnagyobbnak” választották. 2003-ban Budapesten, a Városligetben szobrot állítottak emlékére, és sétányt neveztek el róla.

2018. június 6., szerda

Maja Lunde: A méhek története

Ez volt az a könyv, amiből tavaly legtöbbet adtak el Németországban, és amely elnyerte a norvég könyvkereskedők díját. A közönségsiker és az irodalmi érték nem mindig jár együtt. Maja Lunde könyve azonban, bár nem hibátlan megérdemli a sikert. Divatos kérdéskörrel foglalkozik. Sokszor halljuk, veszélyben vannak a méhek, mi lesz velünk, ha végleg eltűnnek. A könyv pontosan erről szól, az emberek és a méhek közötti láthatatlan kapocsról, arról, hogyan befolyásolná a méhek eltűnése az emberiség történetét.
Az aggodalom nem légből kapott. 2006 év vége és 2007 tavasza óta a méhek pusztulása soha nem látott mértéket öltött egyes ázsiai és európai országokban, valamint az Egyesült Államokban. Egy friss kutatási eredmény szerint 2007 szeptembere és 2008 márciusa között az USA méhészeteiben működő kaptárak 36%-a néptelenedett el. A helyzet Európában sem jobb. 2006 ősze óta több európai országban is érzékelhető a méhek számának drasztikus csökkenése. A kaptárak teljes elnéptelenedésével járó tünetegyüttest kaptárelhagyásnak nevezik. A jelenség pontos okai a mai napig nem ismertek, mindössze annyit lehet tudni, hogy a kiváltó faktorok igen összetettek, nagy valószínűséggel több, egymást erősítő, vagy összeadódó hatás játszik szerepet a jelenség kialakulásában. Mi történik pontosan? A méhek nem térnek vissza a kaptárakba. Az elhagyott kaptárak tele vannak az őrizetlenül maradt mézzel, virágporral, petékkel, fejlődő lárvákkal, és ott van az egyedül hagyott királynő is. Nincs aki tisztogassa, gondozza, vigyázza, táplálja őket, így az őrizetlenül hagyott méhfészek napokon belül elpusztul. Úgy néz ki, mintha a kaptárat egy láthatatlan fal venné körül, sem a szomszédos méhcsaládok, sem más méztolvajok vagy viaszmolyok nem mennek a közelükbe sem.
Ez tehát az a valós háttéranyag, ami elindít egy víziót. Maja Lunde három történetet, három életutat ábrázol három idősíkban. Az első két idősík, bár a regény szerkezetén belül később következik, előkészíti a disztópiát, amely szerintem a legkidolgozottabb és legérdekesebben megírt történet a három közül. A könyv a 21. század végén, egészen pontosan 2098-ban indul, az Összeomlás után. A cselekmény Tao-ról szól, akinek van egy kisfia és az élete nem áll másból mint a számtalan gyümölcsfa kézi erővel való beporzásából. Tao kivételesen tehetséges, intelligens, okos, de nem tanulhatott tovább. Élete célja, hogy kisfiát Vej-Vent a tanulás által kiemelje abból az életből ami számára osztályrészül jutott.
A következő történetszál visszavisz bennünket a 19. századba Angliába. Ennek a történetszálnak William a főszereplője. A kiindulópontot úgy foglalhatnánk össze röviden, hogy tudományos karrierje romokban, ő depresszióban. A főhőst egy méhekről szóló érdekes könyv billenti ki ebből az apátiából és a méhek kutatásába, a legjobb kaptár megtervezésébe és megépítésébe kezd. A harmadik történet, ami közelmúltunkba illetve jelenünkbe visz, Amerikában a Közép-Nyugaton játszódik. A főhős George, egy amerikai farmer, méhész. Minden vágya, hogy fia, Tom, aki író szeretne lenni vegye át tőle a farmot és folytassa a méhészkedés hagyományát. A Földön azonban rejtélyes ökológiai katasztrófa kezd kibontakozni.
Ami ezt a könyvet igazán érdekessé teszi az egyrészt az, hogy nem csak a méhekről, hanem a világról mesél, arról hol az ember helye a világban, hogy bánik a természettel. Az ember eszköznek és zsákmánynak tekinti a természetet. Nem él, hanem visszaél mindazzal, amit a természet nyújt. Ezzel párhuzamosan, a történet elmesélése során Maja Lundénak eszébe jut azon elgondolkozni, hogy hogyan bánunk a gyermekeinkkel? Nemhiába gyermekkönyv szerző és ez az első felnőtteknek szóló regénye, bár a híradások szerint gyerekek is szívesen olvassák. Ugyanúgy mint a természettel, a méhekkel? Vajon jól viselkedünk a gyermekeinkkel? Türelmetlenné válunk velük ha nem azt kapjuk amit elvárunk tőlük? William a fiától Edmundtól kap segítséget, ő adja neki a könyvet, ami visszahozza az életbe. William ezután neki akar megfelelni, fordított apa-fiú viszony alakul ki. George kizárólag úgy tud Tomra tekinteni, mint a családi hagyományok folytatójára. Tao, aki nem kapott saját szüleitől támogatást, most saját fiának akarja megadni azt, amit ő nem kapott meg. Ez azonban boldogtalanná teszi a kisfiút, aki alkalmatlan arra a szerepre, amire Tao őt szánni szeretné.
A regény arra akar rávilágítani, hogy vigyázzunk, nehogy olyan borzasztó világot csináljunk magunknak mint Tao-é. Azt is üzeni, hogy van remény, mindenki beláthatja a hibáit. A szülők ráébredhetnek arra, hogy nem biztos, hogy a gyerekeiknek az a legjobb, amit ők annak tartanak. Az emberiség is ráébredhet, hogy nem megfelelően tekint a természetre, hogy minden mindennel összefügg és a múlt és a jelen sokkal nagyobb hatással van a jövőre mint gondoljuk.
A regény stílusa kissé didaktikus, néha nehézkes és időnként leül a cselekmény. Ennek ellenére érdemes elolvasni ezt a jóindulatú figyelmeztetést arról, hogy figyeljünk jobban oda a körülöttünk lévő világra. A kis világunkra és a bolygónkra egyaránt.
Maja Lunde az idén a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt, a program házigazdája Dragomán György volt.
https://www.prae.hu/article/10415-meglatni-az-embereket-belulrol/
A könyv az új budai székhelyű Cser Kiadó gondozásában jelent meg, a kiadó kortárs északi regényeinek a sorába illeszkedik. A kötet fordítója Patat Bence.




2018. június 1., péntek

Grecsó Krisztián: 30 év napsütés

Grecsó Krisztán új kötete rövid novellák gyűjteménye. Műfaji szempontból a kötet írásai a tárcanovellákhoz állnak legközelebb, egy részük meg is jelent különböző folyóiratokban, lapokban. Ez a műfaj könnyed hangvételű, szórakoztató, olvasmányos, félig szépirodalom, félig publicisztika.
A novellák az életről szólnak - nem többről és nem kevesebbről. A múlt jelentéktelennek tűnő mozzanatiból, emléktöredékekből és kitalációból állnak össze. A valóság, a valóban megtörtént élményanyag és a fikció észrevétlenül szövi át egymást.
A hat nagyobb részre tagolódó novellagyűjtemény darabjai között nincs közvetlen összefüggés, minden darab önállóan értelmezhető, élvezhető. Azokat az írásokat, amelyek jobban összetartoznak mappákba fűzi a szerző, ilyen pl a The Toors mappa amely Grecsó dalszerző, dilettáns gitáros hős korszakáról mesél.
Miről szólnak ezek a történetek? A gyerekkorról, Juszti mamáról, a szilvalekvár ízéről, apáról és fiúról, a kamaszkor félelmeiről és sutaságáról, a felnőtté válásról, a vidékiségről, az eperfákról, egy önbizalom hiányos fiatalemberről, aki szívesen merül el az önsajnálatban. Bár a novellák nem függnek össze mégis van közös bennünk. Szívesen mesélnek a családról, az otthonról az otthon levésről, az összetartozásról és a gyökerekről. Grecsó számára fontos mit hozunk magunkkal és mit adunk majd tovább a következő generációnak, honnan jövünk, hová tartunk, hol a helyünk, hol találunk otthonra. Közös a világról való gondolkodás is, az őszinte hang és sallangmentes nyelv, a szeretet ahogy a világ felé fordul, a megértés, ahogy a világot, benne a családját és a családban önmagát szemléli.. Nem véletlen, hogy sokszor Tamási Áron jut eszünkbe a novellák olvasása közben.
Grecsó novellái a pillanatot ragadják meg oly módon, hogy egy teljesen közhelyes, teljesen átlagos mindennapi pillanat hirtelen ragyogni kezd, megtelik fénnyel, és úgy érezzük, hogy ebbe a pillanatba egy egész élet bölcsessége sűrűsödik. Ez az amiatt Grecsó történeteit egy kicsit mindenki a magáénak is érezheti, könnyedén és magától értetődő természetességgel tud belehelyezkedni ebbe a mindannyiunk számára ismerős világba.
Nem mindegyik novella remekmű, de igazi gyöngyszemek vannak közöttük. És ha azt mondjuk, szem nem marad szárazon, ez is igaz, mert egyikük másikuk biztosan könnyet fog csalni a szemünkbe, letesszük egy picit a könyvet az ölünkbe és azt fogjuk gondolni, ezt nem hiszem el, ez olyan gyönyörű...
Grecsó meglátja és ábrázolja az idill mögött megbúvó valóságot is, a világ kíméletlenségét és könyörtelenségét, gondolhatunk itt például a Hoczodán mappára, amely a gyűjtemény legkomorabb, legsötétebb írása.
És, hogy miért napsütés, miért pont 30 év és miért csendes, no meg miért kalendárium, hát ezért. "...nagyapám harminc éven keresztül jegyezte le minden nap szülőfalum, Szegvár időjárását. Ez ötmondatos napi bejegyzés, mintsem különös hóbort volt. Mindez abba a paraszti hagyományba illeszkedik, ami az írásbeliséggel valamiféle intim viszonyt ápol. Régen ezért írták meg - dőlt betűkkel, cirkalmasan - a gazdasági eredményeket (termés, disznók száma). Egyébként a nagyapám ilyesmiket is vezetett, de túl is lépett ezen. nem akart, de inkább azt mondom, nem mert naplót vezetni, vizsont a harmincévnyi időjárás belefért. Számomra ez akkor vált veszettül izgalmassá, amikor a halála után előkerültek a füzetek. Hiszen ez mementó az ő világáról, méghozzá egy felkavaró többlettel. Egyébként a szöveg értelme ebben a felfogásban nem fontos, inkább a mantraszerűsége adja a különlegességét. Másképpen nézve, ezek a kalendárium beírások lehettek volna azok a szövegek, amiket megírhatott volna." http://kulturpart.hu/2017/10/05/egy_vilag_ahonnan_nezni_lehet_az_eletet

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív 13 napja

Olyan ez a könyv mintha összegyúrnánk Kosztolányit, Móriczot és Krúdyt Murdoch és Barnaby nyomozókkal valamint Sherlock Holmesszal és áthelyeznénk őt a Vajdaságba, a Bácskába.
Hász Róbert ezzel a regényével egyszerre ír izgalmas fordulatos krimit, lélektani regényt, egy társadalomrajzot a Monarchia területén együtt élő szerb, sváb és magyar közösség mindennapjairól valamint művelődéstörténeti, történelmi regényt. Mindenki azt találhatja meg benne, amit szeret. Hász tulajdonképpen a századelőről akart regényt írni, és úgy érezte, kell bele egy titok, egy rejtély, amelynek megfejtésén az olvasó együtt izgulhat a főhőssel, hiszen a nyomozó sem tud többet mint az olvasó így együtt néznek majd szembe a megfejtéssel is.
A kitalált főszálat telepakolta valóságon alapuló mellékszálakkal.  A helyszín Zombor és Doroszló (a szerző szülőfaluja) ahol akkoriban Gozsdu Elek volt a főispán, valóban létezett a Bácska című helyi lap, amelynek tulajdonosa Bittermann úr volt, volt Baloghy nevű újságíró és a Falcione család volt a környék  leggazdagabbja. Részletes képet kapunk az egykori megyeszékhelyről, az épületekről, a Polgári Kaszinóban zajló kártyacsatákról, a szerbek csitaonicájáról (olvasóköréről), az Elefánt Szállóról és a Fehér Hajó Étteremről, a magánházakban zajló spiritiszta szeánszokról, a gazdag alföldi  várost körülvevő tanyavilágról. Megtudjuk milyen előadásokat lehetett hallgatni a Szabad Lyceum elnevezésű tudományos társaság összejövetelein, milyen árlistával dolgozott egy korabeli kelme üzem, és hogy Sághy Zsigmond társulata az ifjú Somlay Artúr főszereplésével mutatta be Ibsen Kísértetek című drámáját. Pezsgett az élet a Monarchia peremvidékén.
A szövegben rendkívüli olvasmányossággal keverednek a tények és a fikció, természetesek a párbeszédek, kiváló a történetvezetés, hitelesek a karakterek. Rendkívül szemléletes a környezet, a szokások, gondolkodásmód, a beszédmodor, az emberek közötti kapcsolatrendszer leírása. A szövegbe itt-ott archaikus, a korra jellemző kifejezésmódokat, szerb és német nyelvű mondatokat, szavakat rejt el a szerző amelyekkel tovább fokozza a szöveg hitelességét és segíti az olvasót abban, hogy teljesen beleélje magát a szecessziós hangulatba.
Fábián Marcellt korrekt, okos, megbízható embernek ismerjük meg, aki mániákusan keresi az igazságot. Ha kudarcok érik, mentorához László atyához fordul, aki hasztalan próbálja meggyőzni, hogy találjon lelki békét a tudatlanságban. Marcell erre képtelen.
Az ijesztő és bizarr gyilkosságsorozat felderítése mellett  egy másik rejtély után is nyomoz, saját származását, a szülei kilétét akarja felderíteni. Marcell árva gyerek egy olyan korban, amikor a származás nagyon sokat számít, az dönti el az ember helyét a társadalomban, azt, hogy hogyan viszonyuljunk hozzá és sokszor magyarázatot ad a jelen eseményeire. Csecsemőként tették ki a Szent István templom lépcsőjére, a helyi zárdában nevelkedett, itt taníttatták, és iskolái elvégzése után  az akkoriban szerveződő rendőrség kötelékébe került.
Ez alkalmat ad a szerzőnek arra is, hogy bemutassa a bűnügyi technika fejlődősét illetve a mai technika kezdeteit. Az ujjlenyomat nagyon friss találmány volt, akkoriban kezdték megszervezni az ujjlenyomat archívumokat. Ez ügyben levelez is azzal a Pekáry Ferenccel, aki szintén valóban létezett és a főváros rendőrfőkapitány helyettese volt. Azt halljuk Marcelltől, hogy bűnügyi helyszín, helyszín biztosítás, fotográfiák készítése. Mint a Helyszínelők valamelyik sorozatának egy-egy epizódjában:) Marcell próbál ok-okozati összefüggéseket találni, viselkedéselemzést alkalmazni. Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint a regény elején "kollégái" a pópa-gyilkosság felderítésében. Az a mellesleg gyilkosság csak arra volt jó, hogy bemutassa mennyire másként áll a dolgokhoz Marcell detektív. Sok kritikus megemlíti, hogy történet filmrendezőért és folytatásért kiált!
A regény biztosan nagy örömet fog okozni azoknak, akik szeretnek hosszan időzni egy történetben, szívesen olvasnak egy egyenes szerkesztésű regényt a századelő világáról.
A szerzőről:
http://www.staff.u-szeged.hu/~feher/honlap1/index.html

2018. május 17., csütörtök

Szabó Magda hagyatékából - egy levélgyűjtemény


„Itt alszik a jóság, a hűség, / a létben talált gyönyörűség, / az örömhozó, bánatrontó, / míg élünk, velünk élsz, kis Brontó!” Nem tudjuk, hogy kicsi Brontó milyen állat lehetett, azt azonban igen, hogy ennek a kötetnek macskák a főszereplői, sőt úgy is fogalmazhatnánk, a szerzői.
Az örömhozó, bánatrontó alapja egy fennmaradt levélköteg, melyet Tasi Géza szerkesztett, aki az írónő minden élőlény iránt érzett szeretetét kívánta megmutatni.
„Ember és állat alakja, igénye, teljesítménye teljesen azonos volt a számomra, magamat vagy magunkat se gondoltam többnek, másnak, mint egy civilizált, este fogat mosó farkast vagy hivatalba járó galambot. Heves, soha nem szűnő, inkább erősödő szánalmat éreztem e néma testvérek iránt, akik a maguk sajátos nyelvét beszélték, és nem tudtak megszólalni emberi hangon, nem tudtak védekezni sem, teljesen ki voltak szolgáltatva az emberek jó- vagy rosszkedvének, emberségének vagy embertelenségének. Külsejüket, tollruhájukat vagy a pikkelyeket vagy az irhát, amelyből szemük rám pillantott, úgy néztem, mint színészen a jelmezt, s meg voltam róla győződve, egyszer majd leveszik, akkor nem marad, csak a húsuk, azonos, mint az enyém, s lesz egy pont, egy pillanat, amikor emberi hangon is megszólalnak majd, csak ki kell várni, meg kell érdemelni” – írta Szabó Magda az Ókút-ban.
Az írónő ezeket a humoros hangvételű, kedves, játékos, néha zaklatott és értetlenkedő leveleket macskája nevében írta a szomszédoknak. "Keresztanyám barátai, Schrott Tibor és felesége, Schimpl Mária Magdolna ajándékozott meg a levélcsomaggal, azt mondták, hogy engem illet. Amikor felmerült a kiadás ötlete, nyomozni kezdtem, ki kaphatott még hasonló levélkéket. Eljutottam Pomogáts Bélához, az Írószövetség volt elnökéhez, s ő is átadta a cicáihoz szóló feljegyzéseket. S egyszer csak összeállt a könyv." - mondta el Tasi Géza a Szabadfold.hu-nak.
Szabó Magda imádta az állatokat. Mindig volt körülötte kutya, macska. Előfordult, hogy egy hirdetés alapján „mentett meg” egy öreg ebet. Máskor a budai lakása ajtajában didergő jószágot vette magához. De az autópályán ténfergő kutyust is felvette az autóba. Ahogy szaporodott a sereglet, jobbnak látszott, ha Tasi Géza kerepesi kertes házánál helyezik el őket. És amikor az írónő külföldön rosszul lett, a kórházból kikerülve keresztfiához költözött. Kettejüknek nyolc kutya, és nyolc cica, plusz a madárhad. Ilyen paradicsomi körülmények között mindenki nagyon jól érezte magát, kiváltképp Szabó Magda.
"Keresztanyám tudott az állatok nyelvén beszélni!" – mondja meggyőződéssel Tasi Géza. "Ha leült a kanapéra vagy a fotelba, az állatok odatelepedtek mellé. Reggelijét is megosztotta velük, a téli szalámit nekik adta, ő pedig a csupasz kenyeret ette. Az állatszeretet még jobban összekötött bennünket."
Ez a páratlan gyűjtemény kedvességével és mókásságával biztosan nagy örömet fog okozni az állatbarátoknak, de azoknak is, akik szeretnék Szabó Magdát más oldaláról például Évuka cica gazdájaként megismerni. A leveleket rajzok egészítik ki, Szabó Magda cica-rajzait illesztették be a szerkesztők a levelek mellé. A vicces, ironikus levelekben leírt kis történetek nyomán kibontakozik a Szabó Magda Szobotka Tibor házaspár élete is a 60-as, 70-es években. Megtudjuk hogyan élt egy akkor már ismertnek és híresnek számító íróházaspár a korszak Magyarországán. Az ő életük semmiképp nem volt szokványos és minden tekintetben átlag felettinek is számított, de semmi kérkedést nem érzünk a levelekben, sokkal inkább öniróniát.
Azt érezzük, az állatok kikapcsolódást, megnyugvást, derűt és rengeteg szeretetet jelentettek az írónő számára.

Szabó Magda hagyatékából - egy szakácskönyv

Az Egy meszely az fél icce: Szabó Magda ízei két, az írónő hagyatékából előkerült receptes füzet alapján készült. Az egyik származása ismeretlen, nem tudjuk ki vezette ezt a füzetkét, kihez tartozott, viszont egészen az 1880-as évek végétől vannak benne receptek. A másik füzet gazdája Jablonczay Gizella volt, Szabó Magda nagynénje, aki kiváló háziasszony volt, remekül főzött.
Ha végiglapozzuk a recepteket, képet kapunk arról milyen lehetett egy jómódú polgári háztartás a két világháború között, miket ettek és hogyan készítették el az ételeiket? Látjuk, hogy alapvető volt a halfogyasztás, hiszen nagyon sok a halas recept és hogy mindennapinak számított a velő, a libamáj, a marha és a nyúl. Bőven használtak cukrot, főleg porcukrot és kockacukrot. A “boldog békeidők” korszaka hozta el azt, hogy rangtól és vagyontól függetlenül bárkinek kerülhetett az asztalára édesség. Megszaporodtak formában és gyakoriságban a cukros ünnepi ételek, megkezdődött a köznapi fogyasztás. Már nemcsak ünnepi alkalmakon került sütemény az asztalra, hanem vasárnap is. Ebben a szakácskönyvben is rengeteg a sütemény. Találunk likőröket, szörpöket, lekvárokat, dzsemeket, fagylaltokat. Sokszor használtak mandulát, marcipánt, diót, csokoládét. Fényűzőnek is tarthatjuk, hiszen jó minőségű drága alapanyagokat használtak, de az is látszik, hogy meggondoltan bántak a mennyiségekkel, nem pazaroltak. Érdekes, hogy összehasonlítva egy mai recepttel itt nem írnak le minden egyes lépést, a recept csak irányadó, hiszen minden háziasszony elegendő háttértudással rendelkezett ahhoz, hogy elkészítse az ételt. Nagyon családias, bensőséges, ahogy a receptek származása, forrása is megjelenik, hogy ez Mayer nénitől van, Tini nénitől vagy Teri nénitől, az Ilontól vagy Hegedűsné-féle, ezt meg egyenesen a Kovacsics Mátyás szakácskönyvből másoltuk, ezt a receptet pedig Mady-től kaptuk.
Ez a kis receptgyűjtemény egyrészt tiszteleg Szabó Magda és családja előtt, másrészt visszavisz bennünket abba a nyugodt, békés korba, amikor mindenre volt idő, és amire mindig nosztalgiával gondolunk. Visszahozza az ízeket és illatokat.
Szánjunk rá időt és készítsünk el néhány receptet.

Szabó Magda a Jaffa Kiadónál

2017-ben ünnepeltük Szabó Magda születésének 100 éves évfordulóját. A Jaffa Kiadó ebből az alkalomból vállalkozott az életmű újbóli kiadására. A sorozatot 20 kötetre tervezik, amelyeket úgy válogattak össze, hogy a legfontosabb, legismertebb regények mellett benne legyenek a ma már nehezen elérhető művek is. A könyvek új arculatot, új, bensőséges grafikai megoldásokat kaptak és olyan tipográfiát, amely megkönnyíti az olvasást, segíti a szöveg befogadását fiatalnak és idősnek egyaránt. A szöveget ahol szükséges volt jegyzetekkel egészítették ki. Szabó Magda sok tájnyelvi szót használt, kulturális utalásokat, amelyeket a szerkesztők rövid jegyzetekkel oldottak fel, hogy megkönnyítsék az értelmezést, a megértést. "A sorozattal azokat az alkotásokat próbáljuk szem előtt tartani, amelyek egyrészt nagyon fontosak Szabó Magda életművében, másrészt már nem kaphatóak" - hangsúlyozta Jolsvai Júlia az életművet gondozó Jaffa Kiadó főszerkesztője. Egy interjúban így nyilatkozott: „Vannak olyan pszichológusok, akik olvasmányokat adnak a pácienseiknek. Szabó Magdát nagyon sokszor választják, mert ezek a regények tükröt tartanak elénk. Magunkat és a környezetünket láthatjuk benne. A regényekben számtalanszor jelennek meg olyan problémák, melyekkel nem szeretünk szembenézni, hajlamosak vagyunk a szőnyeg alá söpörni, családon belüli konfliktusok, melyekkel szinte mindenki találkozik. A regényeket olvasva lélektani nyomozás részesei lehetünk: a konfliktusok, a gyűlölet, a harag forrását keressük” https://mno.hu/konyveshaz/meg-tartogat-meglepeteseket-szabo-magda-hagyateka-2391991
Szabó Magda 1917-ben született Debrecenben, 1940-ben szerzett latin-magyar szakos diplomát, latin tanárként dolgozott. Költőként indult, 1949-ben Baumgarten-díjat kapott, amelyet azonnal vissza is vontak tőle. Nyáry Krisztián így ír erről:
„1949. január 10-én az Esti Szabad Szó című napilapban megjelent a friss Baumgarten-díjasok listája. Bár a döntést hivatalosan még nem hirdették ki, mindenki biztos lehetett benne, hogy a díjazottakról szóló hír igaz, hiszen a kuratórium elvben titkos döntése minden évben kiszivárgott. Biztos lehetett benne a 32 éves költőnő, Szabó Magda is, aki a Bárány című verseskötetéért nyerte el a 3000 forint értékű jutalmat. Köszönő levelet írt a Baumgarten-alapítvány főkurátorának, Schöpflin Aladárnak, és elkérte tőle a többi kuratóriumi tag címét. Úgy tervezte, minden döntnöknek küld majd néhány napja kiadott második kötetéből. Az ünnepélyes díjkiosztás napján, január 18-án a névsor hivatalosan is megjelent a lapokban. Szabó Magda örömmel olvasta, hogy a jutalmat 4000 forintra emelték, és ünneplő ruhában várta munkahelyi irodájában, hogy délután elindulhasson a ceremóniára. Délelőtt 11 körül megcsörrent a telefonja. Basch Lóránt, a kuratórium tagja volt a vonalban, és közölte vele, hogy Révai József kultuszminiszter utasítására díját visszavették, és helyette Kuczka Péter kommunista költő lesz kitüntetve. Szabó Magda mindössze néhány óráig volt a Baumgarten-díj birtokosa. Sokáig ült összetörve a telefon mellett, és eldöntötte, hogy soha többé nem ír verset.”
Szabó Magda később élete egyik legszörnyűbb, de meghatározó élményének nevezte a díj visszavételével járó megaláztatást.
Szabó Magda a megalázó döntés következtében végképp felhagyott a versírással. Évtizedekkel később, egyik utolsó interjújában azért megemlítette, mégiscsak ő volt az utolsó Baumgarten-díjas magyar költő.
Az irodalom mégis sokat köszönhet a lelketlen politikai lépésnek, megszületett Szabó Magda, a regényíró. Szabó Magda női sorsokról ír, minden történetének a középpontjában egy nő és kapcsolatai állnak. Regényei, történetei családi történetekről, titkokról, a hétköznapi emberi kapcsolatok kiismerhetetlenségéről szólnak. Mindezekről úgy tud beszélni, hogy az nagyon befogadható, közérthető legyen.
Szabó Magda életét meghatározták a debreceni református hagyományok, amelyek hitet, erőt és tartást adtak számára a legnehezebb időkben. Aktív szerepet vállalt az egyházban, 1985-től a Tiszántúli református egyházkerület főgondnoka és zsinati világi elnöke volt, díszdoktorává avatta a Debreceni Teológiai Akadémia. 2007-ben, 90 éves korában olvasás közben érte a halál.
Óriási mennyiségű kézirat maradt utána, amelynek feldolgozása folyamatos. A hagyaték kezelője Tasi Géza, az írónő keresztfia és műveinek jogutódja. Két olyan könyvet szeretnék bemutatni, amelyek a hátrahagyott írások alapján, Tasi Géza szerkesztésében kerültek kiadásra a Jaffa Kiadó gondozásában.
Az egyik egy szakácskönyv, Egy meszely, az fél icce: Szabó Magda ízei. A másik egy levélköteg alapján készült, amelyeket egy cica, bizonyos Évuka írt.

2018. május 8., kedd

Molnár Ferenc az automatából...

Már könyvautomatából is megvehető a több mint száz éves Pál utcai fiúk. Engem egészen különleges kapcsolat fűz ehhez a regényhez. Még nem jártam iskolába, nem tudtam olvasni, beteg voltam, nekem is tüdőgyulladásom volt, mint Nemecseknek. Megláttam otthon a polcon ezt a könyvet. Vagy a címe fogott meg, vagy a borítója, már nem emlékszem. Elkezdtem nyafogni, hogy mi az a könyv és én úgy szeretném tudni, hogy „mi van benne”. Így anyukám esténként elkezdte felolvasni nekem a regényt. Én is folytatásokban „olvastam” tehát először, úgy ahogy Molnár Ferenc is írta egy ifjúsági lap számára. Ahogy haladt előre a történet elkezdtem gyanakodni, hogy ennek nem lesz, nem lehet jó vége. Úgyhogy elkezdtem alkudozni anyukámmal, hogy ugye a Nemecsek nem hal meg?  Anyukám az állapotomra való tekintettel úgy olvasta fel az utolsó oldalakat, hogy Nemecsek meggyógyult. Kiválóan csinálta, mert az Angolkisasszonynál megtanult szépen fogalmazni, egyébként is tehetsége volt hozzá. Imádott olvasni, könyvtáros volt ő is. Én mégis tudtam, az egész történetből következett, hogy nem gyógyulhatott meg, de hálásan elfogadtam.
Azóta többször elolvastam a Pál utcai fiúkat, mindig élveztem, mindig jó volt olvasni. Mi lehet a titka? Talán az, hogy olyan örök témáról szól, mint a felnőtté válás? Hogy a gyerekes bandaháborúból élet-halál harc lesz és ezek a kisgyerekek, akik csupa gyerekes dolgot csinálnak (golyóznak, gittet rágnak, beszöknek egy tiltott kertbe) úgy tudnak küzdeni valamiért, mint a felnőttek.  Talán az, hogy A Pál utcai fiúk a közös kultúránk része? Ha azt halljuk, grund, az édes grund, einstand, gittegylet, Füvészkert, Múzeumkert, Geréb, csupa kisbetűvel írták a nevemet, rágjuk a gittet mindenki, minden generáció ugyanarra gondol, minden generáció tudja értelmezni. Összeköt bennünket. Ezért sem szabadna eltűnnie a kötelező olvasmányok közül.
A történet azért sem tud elfelejtődni, mert újra és újra előkerül, feltűnik különböző művészeti ágakban. 1969-ben Fábry Zoltán rendezésében amerikai-magyar koprodukcióban film készült belőle. Oscar-díjra jelölték, ezt talán nem is tudjuk.
https://www.youtube.com/watch?v=1KUYAGjbpSc
Van egy alternatív rock zenekar, amelynek ez a neve. Nem tudom, innen van az elnevezés, lehet, hogy nem, de nekem mindig eszembe jut a regény is, ha az ő nevüket hallom. 2016-ban a Vígszínházban nagy sikerű musical született belőle, Dés László és Geszti Péter alkotása. Most kijött külön a CD is.
https://www.youtube.com/watch?v=BWqGIR2Ao1M
Mi a titka? Talán azért hat, mert Molnár Ferencnek mindent sikerült beleírnia, ami megmozgatja a fantáziánkat? Harc, hősiesség, bátorság, barátság, diadal, árulás, önfeláldozás, hazaszeretet. Az a fájdalom, hogy a győzelem csak időleges, hiszen a Pásztorokat, a „vörösingeseket” le lehetett győzni, az ingatlanfejlesztőket viszont nem, hiszen nincsenek egy súlycsoportban. De azt hiszem nem is ez a kérdés, nem ez a fontos. Mindannyian azt érezzük, hogy ezt a harcot meg kellett vívni és, hogy ők megvívták. Ezért tudunk azóta is azonosulni a fiúkkal. Megtanuljuk általuk, hogy vannak dolgok, elveszettnek tűnő ügyek, számunkra fontos ügyek, amikért ki kell állnunk, és amiért meg kell küzdenünk.
És ne feledjük, hogy a történt mögött ott van a századfordulós Budapest is, a Ferencváros és a Józsefváros környéke. A Petőfi Irodalmi Múzeum régebbi honlapján remek útmutatót is kaphatunk, ha kedvünk lenne egy budapesti kirándulást tenni a Pál utcai fiúk nyomában.
https://pim.hu/archivum/puf/object.6cde1140-4e5f-4659-ba2f-eedab13392b2.ivy.html